Hazaért. Csikordul az ajtó, beteszi maga mögött. Sóhajtva akasztja a kabátot a szekrénybe, a macska hozzádörgölőzik, halványan elmosolyodik. Bekukkant a szobába. A kanapén ülök, füstölög előttem a cigaretta a hamutálban. Kissé kihűlt a kávém, halvány fátyol ült a tetejére. Biccent; én hangosan köszönök. Az asztalra teszi a táskáját, a pillantása megjegyzést fűz a terítő állapotára. Még mindig a műanyag, itt-ott szakadt és kávé-, illetve macskanyomokkal tarkított. Nem mostam le. Még nem vettem újat. Összeakad a tekintetünk. Még ilyenkor sincs szétfolyva a sminkje, diszkréten körbelengi a parfümje. Hátrakötött haján megvillan az izzó fénye, ahogy közelebb hajol. - Megint írsz? Sokat cigizel, nem? Meg se várja, amíg válaszolok. - Több folyadék kéne, úgy nézel ki, mint egy fekélyes csöves. És nemcsak be kéne kapkodni az ennivalódat, főleg nem olyat, amit befalsz. A szobát mikor teszed rendbe? Lecsapom a tollat, próbálok rávicsorogni. Nem megy. - Ne szenvedj már ilyen látványosan. Felsóhaj
ön-és közterápiás blog