The Grip Co.

Lökdösődnek, homlokot ráncolnak és mosolyognak az emberek a járdán. Nincs hideg, száz ágra süt a nap, mint egy igazi tavaszi délután. A vásárlás, a készülődésnek nevezett görcsös kötelességtudat lecsorog a szorgos dolgozók karján, homlokán, tüdején. Várják a fényvillamost a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, spórolós leheletű heringek. Távolabb álltam meg, nehéz lenne elférni köztük ennyi ajándékkal. Még azt hiszik, passzióból lépek a lábukra és a végén még rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket a fényekkel és a célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem, máshol leszek gondolatban. Mert a koszos ráncú ázsiai hajléktalan mindjárt idejön. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok. Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az uj

- Visszajöttél...? Nem válaszolt semmit. Bevackolt a paplanomba, magára húzta a kockás plédemet, és lélegezni készült. Azonnal döntöttem. Mennie kell. Minél előbb, annál jobb mindkettőnknek. Még nem volt szívem megzavarni. Aznap is dolgoztam, jöttek a számok, az ihatatlan céges kávé, energiaital, koffeintabletta, cigi. Hazafelé illedelmesen bemutattam a bérleteimet, napszaknak megfelelően köszöntem mindenkinek és figyeltem, nehogy bárkit fellökjek a sietségben. Otthon akartam lenni, fennakadások és késleltető tényezők nélkül. Mielőtt benyitottam, még megigazítottam a kabátomon a gyűrődéseket és elhatároztam, hogy nem lesz ott. Nem volt merszem a szobába lépni. Leültem odakint, kávét töltöttem, ez már otthoni - íze is van, eddig legalábbis volt. Bekapcsoltam a gépet, lassan, de biztosan stabilizálta magát a rendszer. Az a spórolós vírus megviselte, újra kellett telepíteni az egészet, kikaparni a hardver mélyéről a csírákat, és elölről kezdeni. Már tiszta, csak ilyenkor, ha az