The Grip Co.

Szakad az eső és nagyon csönd van. Percekkel később jut el a nővér kérdő hangsúlya az agyamig, nem tudom, mire válaszoljak. Nyitva hagyta az ajtót, és nagyon jön be a hideg meg valami fura szag. Kérdeztek, valaki végre kérdezett - válaszolni akarok. Már nincs a szobámban, tehát megkeresem. A folyosón villog a neoncső. Nagy lepkék veszik körül, a legnagyobb zajt az üveghez csapódó rovartestek keltik. Mindenki alszik már...? A nővér megvan, fölismerem a lábáról. Újra lemaradtam a válaszolási lehetőségről: nem hajlandó velem fölvenni a szemkontaktust, ehelyett kitartó sértődöttséggel bámulja a kis gombot a pult alatt. Ez itt vér. Nő-vér. Nem válaszolok. Akkor nem. Keresek valakit, akinek lehet. A folyosó végén sejteni kezdem a recepciós lány sziluettjét, lassan, élvezettel szívok egy korty levegőt a Válaszhoz. Ténfereg. Összeesik. Nem tudom, ki ez az ember, de nagyon nagy és közeleg. A sötétkék munkásruha nadrágszára fegyelmezetten a bakancsába tűrve, a falfehér arcán irreálisan hideg a

A régi BMW-m lassan tíz éve az udvaron pihent. Többször megpróbáltam felújítani, de nem sok sikerrel. Egyre több lett rajta a rozsdafolt és a por; a moha megtelepedett az ablakok gumi tömítéseiben. Ám ahogy beleültem megváltozott a világ. A napszítta ülések poros szaga összekeveredett az olaj, és benzin illatával. Úgy hatott rám mintha kokaint szívtam volna be az áporodott levegő helyett. Ráadtam a gyújtást, és hallgattam a motor karakteres hangját. Hosszan figyeltem a csillagos égboltot, és amikor visszamosolygott a telihold, ráléptem a gázpedálra. Kihajtottam a sötétbe burkolózott kertből, át a néma városon, végig az alvó kukoricaföldek mellett. Egyenesen fel, a hegyek közé. Fagyott szerpentineken száguldottam őrjítő sebességgel. A kanyarokban csikorgott a gumi, és a kocsi hangszóróiból csak nekem sikított a Switchblade symphony. A szívem együtt dobbant a dugattyúkkal, az ereimben benzinnel kevert olaj áramlott. Eggyé váltam az autóval, nem volt többé „az” és „én”.

Elveszíteni, valakit, akit mindennél több számodra. Egyedül lenni, és nem találni semmit ami erőt adna, megnevettetne, csak Te vagy..és semmi más. Te. Önmagadnak. Sírsz a kádban esténként, látod ahogy folyik le a nappal szépen fölkent máz..és este megadod Magad..szétfolyik Rajtad...így telnek a napok..nekem így telt 4 hónap.. Öntudatlan, tudatosan fájdalmasan...de mégis a legerősebben mint valaha életemben... ..aztán jött..jöttem ÉN. Megérintettem ÖNMAGAMAT: Éreztem, hogy vagyok. S amikor valaki átölelt, újra tudtam érezni, amikor rám nevettek vissza tudtam adni..megfogtam önmagam, ez az első ami GRIP. Aztán az az ember akit elveszítettem adott valami újat, VALAKI Újat, Lolát. Barátot. Aki úgy tud érezni, mint én. Akit fel tudok hívni, hajnali 3-kor, és sírhatok Neki fél 5 -ig és ott van, és megoldást találunk, és tudok aludni..ez volt a második GRIP. A Barátok nem a Családod, ahogy egy ember nagyon-nagyon keveri, de bazi nagy kötelék... Nem mondom, hogy könnyű, a grip-jeidit fel kell

Zúg a fejem, gyengének tetszem magamnak így fél éjfél fele. Teregetnem kéne, megkeresni a bankkártyám pink hódját, szerződést átolvasni, belekötni. Telefonálni, hogy nem fog menni, mert nincs rá időm. Összeszedni a padlóról a macska által szétszórt papírokat. Postára menni, bankban asztalt borogatni. Dobost keresni, próbálni. Kinézni valahogy, kialudni magam, nyitva tartani a fülemet, a szememet. Hogy lehet 775 fiókot regisztrálni phishing-célokra?! ennek mennyi ideje van... {Redirecting, please wait...} A föld leggyönyörűbb zsenije a világ másik végén valószínűleg már kegyetlenül jól érzi magát. És mások is, miatta. Még napokig. Vasárnap megnézett közelről. Annyira, hogy észre se vettem, csak azt, hogy nem lélegzem. Pontosabban azt, hogy nem akarok. Tizenhét percben - negyvenben? - beleüvöltötte magamat a fejembe. Ahogy kiejtette a szavait, azon minutában nem én cselekedtem-éreztem aszerint, hanem az az ősvalami bennem. Egész egyszerűen fogta a papírt, amire anyámék lerajzoltak, és mo

Kulcs. Zár. Zörgés. Kattan. Szédelgek az éhségtől. Mindig elfelejtem, szükséges rossz. Ilyenkor este esik le, hogy néha azért nem ártana mondjuk akkorra hagynom a táplálékbevitelt, amikor még van nap az égen. Macska. Jön. Már dorombol. Etetek, itatok. A bakancsom alatt víztócsa keletkezik, mire leveszem a kabátomat, kigabalyodom az össze-vissza kábelezettségből. A bakancsom levétele maga körülbelül hat-hétperces procedúra, de csöndes és néha túl kényelmes társam – kilencvennyolc óta, tehát laza tizenegy-két éve. Ezért aztán nem különösebben sajnálom a fűzögetésére szánt nettó cuzámmen negyedórát. Mert... megérdemli. Nincs melegem. Sosincs. Központi fűtés ide vagy oda, pulóverben közlekedem itthon is átlag kitudjahányszorkettő fordulaton. Átlag. Most nem. Most {nem jó hiányzik valami hiányzik nem jó} inkább garbónyak még följebb hajtását követően megvizsgálom, hogy mi a frászkarika a bajom. Fáradtság negatív, next. Szomj negatív, next. E651-allergia esélytelen, next. Éhség pozitív, sose