The Grip Co.

Órák óta pörkölődnek az emberek a járdán. Száz darabba túrták a gépek a betonutakat, az aszfaltgőz lecsorog a munkások karján, homlokán, tüdején. Türelemmel várják a hetes buszt a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, hagymaleveses leheletű heringek. Előrelátóan távolabb álltam meg. Bár tűz a nap, inkább a purgatórium, mint a gyomorforgás pokla. Nem vagyok antiszociális, csak nehéz lenne elférni a basszusgitárral a hátamon. Még azt hiszik, passzióból lökdösődöm és rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket légkondival és célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem: figyelemelterelés. Mert a koszos ráncozatú hajléktalan mindjárt idejön. Az a nő pedig szebb nálam, úgyhogy ő is méreget. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok.Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek

A szobában sötét volt, a sötétben csend volt, a csendben valahol odalent a padlón épp megsemmisülni készültem. Harmadnapja feküdtem öntudatlanul. Nagyon hideg van az odaát meg az itt közt, de nem ám téli hideg. Üres hideg van. Belső fagy, vagy ahogy tetszik. A fénynek köze sincs az alagúthoz. Nincs semmilyen alagút, a fény pedig nem feldereng, hanem beléd hasít. Körbehasít, kivág a jeges szurokból. Piciny szilánkokra szed, úgy, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy megint összeraktak. Nem a füleddel hallod az ítéletet. Nem azzal, amivel meghallottad, hogy kisfiú vagy kislány, valami mással. Az ítélet pedig nem a pokol vagy menny, mégy vagy maradsz. A fény pedig minden egyes halál után átölel. Kivétel nélkül. Megragadta a kezemet, felnyújtotta magasra és rámutatott a hegre. Azért tettem, mert nem volt esélyem. A nyugalmazottak esélytelenségével. Nem volt komoly, ne haragudj. Nem volt komoly...? Bocsánat. Emlékszel. Most sincs több esélyed. Folytatod. Folytatom. Akkor később

  -        Ez így túl sablonos – metszett ketté a tekintetével. Vékony, görcsös füstkígyót fújt a semmibe. – Hitelesebben. -        Kimennék cigizni – suttogtam. Reszketett a kezem, elegem volt az egész színjátékból. A gondolatok egymásnak estek a fejemben, kilencmilliónyi elbaszott utalás, a karnevál a gondolákkal, a bankszámlákon száguldozó áramdíjak, macska, lakásfelújítás, képzelt és nem képzelt barátaim. Ott kell lennem. Időben. Mert vár. Mert várnak. A kézfejemen elnyomott cigaretta édeskés szagára eszméltem.   -        Tehát újra – parancsolt rám. Hátradőlt a falnak és látványosan unta az egészet.   Nagy levegőt vettem. Akkor újra. Beleszédültem a gondolatba. Átpréseltem magam a súlyos ajtó és a fal közötti résen. Mindenem fájt már, de túl kellett lennem rajta. Most az egyszer, aztán sokáig, nagyon sokáig nem kell.   A vaksötétben harapni lehetett a gőzöket. Egy pillanat alatt párolgott el a nyál a torkomról. Köhögnék, csak nincs hely lélegezni. Meg