The Grip Co.

Az emberi méltóságod olyan dolog, amit csak te tudsz magadnak visszaszerezni. Ha fiatalon veszíted el, kevésbé hallod a homokórát peregni, és tudod azt mondani magadnak, hogy azért helló, van még hátra egy jó harminc-negyven, azt csak nem kellene már egy pszichiátrián szétszedálva, nyöszörögve tölteni. Ha ugyanez ötven-hatvan körül történik, az nagyobb para, főleg ha nem tudsz belőle kiszállni. Dráma nélkül próbálom írni: jó eséllyel végzetes. Apám az elmúlt tíz évben olyan munkákat vállalt el, amikkel a család lakhatását biztosíthatta. Ez lebegett a szeme előtt, meg az, hogy ezzel ő segít az ott élőknek. Szívesen is csinálta, aztán a lelkesedése úgy hagyott alább, ahogy egyre inkább szembesült a szolgáltatást igénybe vevők kegyetlenségével – kivételek persze mindenhol vannak, ahogy idióták is mindenhol vannak, hagyjuk a közhelyeket a továbbiakban. Tény, hogy a gondnoki munkának, kukahúzgálásnak, javításoknak, lépcsőház-seprésnek semmilyen becsülete nincsen, bármennyire is végezd

Nem a remény hal meg utoljára. Az hal meg először. Ha annak vége, akkor esni kezdesz: nem a talaj lejtősödik meg, hanem a lábadból megy ki az erő, mert az agyad már nem parancsolja neki, hogy tartson meg. Hanem azt kérdezi, minek tartod? Biztosan ismerős neked is – ha nem is indultál meg az esésben, a szélét már biztosan láttad. A reményről mindenféle romantikus képeket festenek. Az egyik szerint haszontalan csábító, a másik azt üzeni, hogy egy érzékeny virág, aminek az életminősége a te felelősséged. Ha táplálod, megmarad és vele együtt te is; ha nem táplálod, ne csodálkozz. Mindig valami megfoghatatlan, misztikus dolog, ami jó, ha van, de néha inkább bár ne lenne. Nem tudom fejből, úgyhogy azzal a szöveggyűjteményes reményes verssel nem fogom a művelt értelmiségi pózt kivágni. Azért a bár ne lenne kategóriára rámennék, mert szerintem a reménnyel kapcsolatosan él valami fogalomzavar a fejeinkben. Mondjuk amikor kislányként azt írtam a naplómba, hogy én leszek a poszteren pózoló

Én pedig hálátlanul tanulmányokat olvasok, faggatom az orvosokat a terveikről, összefonom a vesedoktort, az urológust meg az onkológust és próbálok belőlük biztonsági övet formálni, eljátszani, hogy rajtam is múlik, hogy én is tehetek azért, hogy minél kevésbé fájjon neki és nekünk. Nekem. Próbálom rendezetten tartani a mindennapi ügyeiket, az újbudai társasház számláit, a tőlük kapott szolgálati lakást meg apu gondnoki munkaviszonyát, a lakhatásukat, a végrehajtást, és nem látok semmilyen fogódzót, csak az időt látom. Néha eszeveszett gyorsan múlik, még tisztán emlékszem a széplaki játszótérre, ahová nyaranként átmehettünk, vagy három-négy éven át; még megvan a fejemben a tihanyi vendéglátóslány mosolya, azt is tudom, hogy szemüveges volt és hogy a kis arany fülbevalójáig ért az egyenes barna haja, még emlékszem, hogy elefántméretű túrógombócot tudtak nekünk készíteni; emlékszem a bordó színű vállalati autóra, akkor apu még vezetett, volt olyan hétvégénk, hogy csak úgy elment