Hazaért.
Csikordul az ajtó, beteszi maga mögött. Sóhajtva akasztja a kabátot a szekrénybe, a macska hozzádörgölőzik, halványan elmosolyodik. Bekukkant a szobába.
A kanapén ülök, füstölög előttem a cigaretta a hamutálban. Kissé kihűlt a kávém, halvány fátyol ült a tetejére. Biccent; én hangosan köszönök.
Az asztalra teszi a táskáját, a pillantása megjegyzést fűz a terítő állapotára. Még mindig a műanyag, itt-ott szakadt és kávé-, illetve macskanyomokkal tarkított. Nem mostam le. Még nem vettem újat.
Összeakad a tekintetünk. Még ilyenkor sincs szétfolyva a sminkje, diszkréten körbelengi a parfümje. Hátrakötött haján megvillan az izzó fénye, ahogy közelebb hajol.
- Megint írsz? Sokat cigizel, nem?
Meg se várja, amíg válaszolok.
- Több folyadék kéne, úgy nézel ki, mint egy fekélyes csöves. És nemcsak be kéne kapkodni az ennivalódat, főleg nem olyat, amit befalsz. A szobát mikor teszed rendbe?
Lecsapom a tollat, próbálok rávicsorogni. Nem megy.
- Ne szenvedj már ilyen látványosan.
Felsóhajt, kicsit megrázza a fejét: "reménytelen." Csilingelnek a fülbevalói. Határozott léptekkel a konyhába indul, és készít magának egy habos cappuccinót. Édesítőszerrel, mert vigyáz az alakjára. Ahogy visszalibeg, megcsörren a telefonja - valamilyen ismeretlenül ismerős zene szép halkan, hogy ne zavarjon senkit a vonaton. Vagy tudom is én, mivel közlekedik.
Írnék tovább, a fejemben már megvan a jelenet, de nem tudok fogalmazni. Agyonüt a jelenlétével, pedig ha rá nem nézek föl, akkor senkire. Már ezerszer megmondta. Művelődni kéne járni, moziba, operába, színházba. Fitnesszedzésre, szoláriumba, kozmetikushoz meg fodrászhoz. Több ennivalót enni az enni nem való helyett. Többet pihenni, többet olvasni, olyanokat is, amik bestsellerek vagy kortárs irodalmak, ha azt nem, akkor meg legalább Nők Lapját vagy Cosmopolitant. Boroskóla helyett koktélt pezsgővel...
- ...halló, neked ugatok. Figyelsz...? Mondom, hogy föl kéne hívnod őket, és bocsánatot kérni azért, hogy ennyire bunkó vagy. Hogy játszod itt a sértődöttet, amikor te kezdtél el...
Halkul a hangja vagy az én fülemmel történt valami. Megsüketültem? Még az hiányozna.
-... mert azt hiszed, hogy vagy valaki, csak azért, mert ezek történtek... ezek... képzeld, van olyan, akivel ennél sokkal durvább dolgok történnek és mégsem lesznek ilyenek. Te, gondolkoztál már azon, hogy mennyire valós az az új rajz rajtad? Van neked ahhoz közöd, amit magadra rakattál...? Mert szerintem...
Kócos fogsorú mosolyt kap, ettől megijed, megáll az ajkai mozgása. Finoman oldalra hajtja a fejét és figyel, mint egy cserebogarat. Velem szemben ült le a székre lovaglóülésben, az alkarját a támlán pihenteti - de a keze, amivel decensen gesztikulált, megáll a levegőben.
{Két nappal később}
A macska valamit hajkurászik, nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy beléptem az ajtón. Lerúgom a cipőimet, a fene a magas sarkakba, és abba is, hogy alig nőttem ki a földből. Az elektronika diszkréten búg, megint elfelejtettem kikapcsolni a hifit reggel.
A kanapén fekszik, érzem, hogy már egy ideje nem fürdött. A haja szétszaladva, mint egy rosszul nevelt szénaboglya, valamilyen melegítőalsóban meg pólóban alszik.
Nem is alszik, hiszen nyitva a szeme.
- Ne csalj.
A konyhába indulok. A reggeli kávét összelögybölöm valami tejjel meg cukorral, aztán úgy, hidegen kavarászva visszafutok a szobába. Leülök elé a székre, és nem tudom levenni róla a tekintetemet.
- Már harminc éve - fogok neki. - Harminc éve próbálok neked bizonyítani. Letenni az asztalra dolgokat, ahogy az elejétől akartad. Itt van, leteszem - kénytelen leszel elfogadni, vagy szeretettel, vagy anélkül.
Csomagolni kezdek a fényes dobozkából. A selyempapír zizegése hozzá illően diszkrét, maga a selyempapír vékony és légies - akár ő. Már a neve is. Az arcom elé tartom, hogy átszűrődhessen rajta az izzó fénye. Ő csöndben figyel, de most egyenes marad a hattyúnyaka. A doboz mélyéről kis nesz húzódzkodik annak peremére, az anyagrétegek sorban adják meg magukat a visszadobott fény akarata alatt.
Lassan melléülök a kanapé szélére. Nem érintem, én csak ember vagyok. Szórakozottan nézegetem a vékony fényt, határozottak, de azért gyengédek a mozdulataim.
- Sose voltam elég szép neked - kezdem halkan. Figyel, a szája késpengévé húzódik a mosolytól. Cinikus, mint mindig. Nyugtatom magam: most nem fog velem kiabálni a fojtott hangján. - Ha nagyritkán úgy mentünk el valahová, hogy tetszettem neked, az se tartott, csak néhány órát. Miután leszóltál, minden egyes rámnézést lesajnálásnak értelmeztem, akkor is, ha nem annak szánták. Összegörnyedtem, lehajtottam a fejem - megcsúnyultam, ahogy akartad. Ahogy mondtad.
Virágszirmok nőnek a szeme alól, az arcából. A tekintete még kellően kemény, bár az írisze jegén már látszanak a repedések. Rianást akarok, nem repedéseket.
- Soha nem tetszett az, ahogyan beszélek, mert nyávogásnak tartottad. Összefüggéstelennek vagy épp túl részletesnek - a lényeg az, hogy szerinted senkit nem érdekelt. Azt akartad, hogy a kihasználható, lúzer balek helyett legyek határozottabb, keményebb - megtettem, most morcosnak és kedvtelennek tartasz, és alig várod, hogy valaki - aki nem te vagy - megszóljon a viselkedésemért. Hogy örültél, amikor megtalált az első ember ezzel a maga minta-határozott módján. Mindig jókor tetted föl a kérdést: Miről beszélsz? Mindig jókor fegyvereztél le egy szánakozó mosollyal...
Mindketten mosolygunk - ilyen még soha nem volt. Ilyen, hogy az ő mosolya legyen keserűen széles, még nem. Megolvadt a rúzs a száján, kis cseppekben folydogál a fülei felé, az erőteljes színen a szivárgó könnyei halványítanak valamelyest. A vöröses anyag megül a könnycseppek felszínén, mint az olaj a vízen. A kanapé lassacskán kortyolgatja a keveréket, jó kanapé, hűséges kanapé. Hallgat - hallgasson.
- Azt mondtad, meg kellene tanulnom függetlenedni. Anyáméktól, tőle - tőle! Nem győzted sulykolni a fejembe, hogy csak szenved miattam. Hogy nem kötelessége végignézni a leépülésemet, kiállnia miattam a tekintetek kereszttüzét, a szánakozó sugdolózást. Elhittem neked, nem hagytam magam. Mert menni kell folyamatosan előre és nem nézni hátra. És te akkor sem örültél. Neked lehetetlen örömet okozni. Lehetetlen megfelelni. Lehetetlen örömet okozni...
Sötétlila pettyekből hol csíkok, hol foltok szaladnak össze a combján és egybegyűlve nyüzsögnek. A ruha anyagában a gyűrődések késként feszülnek a testére, ahogy ívbe hajlik az éles, szinte már viszkető fájdalomtól. Ha az ujjai nem lógnának tehetetlenül a világba, most a kanapé oldalát mardosnák. Nem mozdul, csak egyre több helyen változnak meg a színek, egyre gyorsabb ütemben szaporodik a vörös, a lila, a kék, a pötty, a csík, a folt. A vékony fényt a kezemben már csak érzem, nem látom, nem tapintom - ott van.
Lehetetlen örömet okozni... - ismételgetem. Nem veszem észre, hogy egyszerre lélegzünk nagyon sokat egy perc alatt. - Ha azt nem lehet, kapsz fájdalmat... azért is adok valamit... ha nem esik jól, akkor is... nem kell. Nem kell. Nem kell... NEM KELL...?!
Nyisd ki a szíved - már üvöltök -, nyisd ki és ereszd be a napfényt...!
Az arcomon érzem a meleget, ami a mellkasából nyílik. Az édes-sós-nyers, idegen szag lassan gyógynövény-jellegűre vált. Fölállok mellőle, már megint csak néz és már megint nem sír. A fejemre terítem a fehér törölközőt, a mellkasa fölé hajolok és -
az öltönyös bácsi mosolyog és végigsimítja a homlokomat, hogy ne legyek lázas, és -
a kislány már szépen veszi is a nagy levegőt, lassan sóhajt még egyet, hogy ne köhögjön annyit éjszaka, és nem hajolunk túl közel, mert megégeted a kis arcod, hallod, ahogy bugyborékol? Forr bizony, nehogy lerántsd... sóhajt... kifúj... sóhajt... kifúj...
surprise...
Csikordul az ajtó, beteszi maga mögött. Sóhajtva akasztja a kabátot a szekrénybe, a macska hozzádörgölőzik, halványan elmosolyodik. Bekukkant a szobába.
A kanapén ülök, füstölög előttem a cigaretta a hamutálban. Kissé kihűlt a kávém, halvány fátyol ült a tetejére. Biccent; én hangosan köszönök.
Az asztalra teszi a táskáját, a pillantása megjegyzést fűz a terítő állapotára. Még mindig a műanyag, itt-ott szakadt és kávé-, illetve macskanyomokkal tarkított. Nem mostam le. Még nem vettem újat.
Összeakad a tekintetünk. Még ilyenkor sincs szétfolyva a sminkje, diszkréten körbelengi a parfümje. Hátrakötött haján megvillan az izzó fénye, ahogy közelebb hajol.
- Megint írsz? Sokat cigizel, nem?
Meg se várja, amíg válaszolok.
- Több folyadék kéne, úgy nézel ki, mint egy fekélyes csöves. És nemcsak be kéne kapkodni az ennivalódat, főleg nem olyat, amit befalsz. A szobát mikor teszed rendbe?
Lecsapom a tollat, próbálok rávicsorogni. Nem megy.
- Ne szenvedj már ilyen látványosan.
Felsóhajt, kicsit megrázza a fejét: "reménytelen." Csilingelnek a fülbevalói. Határozott léptekkel a konyhába indul, és készít magának egy habos cappuccinót. Édesítőszerrel, mert vigyáz az alakjára. Ahogy visszalibeg, megcsörren a telefonja - valamilyen ismeretlenül ismerős zene szép halkan, hogy ne zavarjon senkit a vonaton. Vagy tudom is én, mivel közlekedik.
Írnék tovább, a fejemben már megvan a jelenet, de nem tudok fogalmazni. Agyonüt a jelenlétével, pedig ha rá nem nézek föl, akkor senkire. Már ezerszer megmondta. Művelődni kéne járni, moziba, operába, színházba. Fitnesszedzésre, szoláriumba, kozmetikushoz meg fodrászhoz. Több ennivalót enni az enni nem való helyett. Többet pihenni, többet olvasni, olyanokat is, amik bestsellerek vagy kortárs irodalmak, ha azt nem, akkor meg legalább Nők Lapját vagy Cosmopolitant. Boroskóla helyett koktélt pezsgővel...
- ...halló, neked ugatok. Figyelsz...? Mondom, hogy föl kéne hívnod őket, és bocsánatot kérni azért, hogy ennyire bunkó vagy. Hogy játszod itt a sértődöttet, amikor te kezdtél el...
Halkul a hangja vagy az én fülemmel történt valami. Megsüketültem? Még az hiányozna.
-... mert azt hiszed, hogy vagy valaki, csak azért, mert ezek történtek... ezek... képzeld, van olyan, akivel ennél sokkal durvább dolgok történnek és mégsem lesznek ilyenek. Te, gondolkoztál már azon, hogy mennyire valós az az új rajz rajtad? Van neked ahhoz közöd, amit magadra rakattál...? Mert szerintem...
Kócos fogsorú mosolyt kap, ettől megijed, megáll az ajkai mozgása. Finoman oldalra hajtja a fejét és figyel, mint egy cserebogarat. Velem szemben ült le a székre lovaglóülésben, az alkarját a támlán pihenteti - de a keze, amivel decensen gesztikulált, megáll a levegőben.
{Két nappal később}
A macska valamit hajkurászik, nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy beléptem az ajtón. Lerúgom a cipőimet, a fene a magas sarkakba, és abba is, hogy alig nőttem ki a földből. Az elektronika diszkréten búg, megint elfelejtettem kikapcsolni a hifit reggel.
A kanapén fekszik, érzem, hogy már egy ideje nem fürdött. A haja szétszaladva, mint egy rosszul nevelt szénaboglya, valamilyen melegítőalsóban meg pólóban alszik.
Nem is alszik, hiszen nyitva a szeme.
- Ne csalj.
A konyhába indulok. A reggeli kávét összelögybölöm valami tejjel meg cukorral, aztán úgy, hidegen kavarászva visszafutok a szobába. Leülök elé a székre, és nem tudom levenni róla a tekintetemet.
- Már harminc éve - fogok neki. - Harminc éve próbálok neked bizonyítani. Letenni az asztalra dolgokat, ahogy az elejétől akartad. Itt van, leteszem - kénytelen leszel elfogadni, vagy szeretettel, vagy anélkül.
Csomagolni kezdek a fényes dobozkából. A selyempapír zizegése hozzá illően diszkrét, maga a selyempapír vékony és légies - akár ő. Már a neve is. Az arcom elé tartom, hogy átszűrődhessen rajta az izzó fénye. Ő csöndben figyel, de most egyenes marad a hattyúnyaka. A doboz mélyéről kis nesz húzódzkodik annak peremére, az anyagrétegek sorban adják meg magukat a visszadobott fény akarata alatt.
Lassan melléülök a kanapé szélére. Nem érintem, én csak ember vagyok. Szórakozottan nézegetem a vékony fényt, határozottak, de azért gyengédek a mozdulataim.
- Sose voltam elég szép neked - kezdem halkan. Figyel, a szája késpengévé húzódik a mosolytól. Cinikus, mint mindig. Nyugtatom magam: most nem fog velem kiabálni a fojtott hangján. - Ha nagyritkán úgy mentünk el valahová, hogy tetszettem neked, az se tartott, csak néhány órát. Miután leszóltál, minden egyes rámnézést lesajnálásnak értelmeztem, akkor is, ha nem annak szánták. Összegörnyedtem, lehajtottam a fejem - megcsúnyultam, ahogy akartad. Ahogy mondtad.
Virágszirmok nőnek a szeme alól, az arcából. A tekintete még kellően kemény, bár az írisze jegén már látszanak a repedések. Rianást akarok, nem repedéseket.
- Soha nem tetszett az, ahogyan beszélek, mert nyávogásnak tartottad. Összefüggéstelennek vagy épp túl részletesnek - a lényeg az, hogy szerinted senkit nem érdekelt. Azt akartad, hogy a kihasználható, lúzer balek helyett legyek határozottabb, keményebb - megtettem, most morcosnak és kedvtelennek tartasz, és alig várod, hogy valaki - aki nem te vagy - megszóljon a viselkedésemért. Hogy örültél, amikor megtalált az első ember ezzel a maga minta-határozott módján. Mindig jókor tetted föl a kérdést: Miről beszélsz? Mindig jókor fegyvereztél le egy szánakozó mosollyal...
Mindketten mosolygunk - ilyen még soha nem volt. Ilyen, hogy az ő mosolya legyen keserűen széles, még nem. Megolvadt a rúzs a száján, kis cseppekben folydogál a fülei felé, az erőteljes színen a szivárgó könnyei halványítanak valamelyest. A vöröses anyag megül a könnycseppek felszínén, mint az olaj a vízen. A kanapé lassacskán kortyolgatja a keveréket, jó kanapé, hűséges kanapé. Hallgat - hallgasson.
- Azt mondtad, meg kellene tanulnom függetlenedni. Anyáméktól, tőle - tőle! Nem győzted sulykolni a fejembe, hogy csak szenved miattam. Hogy nem kötelessége végignézni a leépülésemet, kiállnia miattam a tekintetek kereszttüzét, a szánakozó sugdolózást. Elhittem neked, nem hagytam magam. Mert menni kell folyamatosan előre és nem nézni hátra. És te akkor sem örültél. Neked lehetetlen örömet okozni. Lehetetlen megfelelni. Lehetetlen örömet okozni...
Sötétlila pettyekből hol csíkok, hol foltok szaladnak össze a combján és egybegyűlve nyüzsögnek. A ruha anyagában a gyűrődések késként feszülnek a testére, ahogy ívbe hajlik az éles, szinte már viszkető fájdalomtól. Ha az ujjai nem lógnának tehetetlenül a világba, most a kanapé oldalát mardosnák. Nem mozdul, csak egyre több helyen változnak meg a színek, egyre gyorsabb ütemben szaporodik a vörös, a lila, a kék, a pötty, a csík, a folt. A vékony fényt a kezemben már csak érzem, nem látom, nem tapintom - ott van.
Lehetetlen örömet okozni... - ismételgetem. Nem veszem észre, hogy egyszerre lélegzünk nagyon sokat egy perc alatt. - Ha azt nem lehet, kapsz fájdalmat... azért is adok valamit... ha nem esik jól, akkor is... nem kell. Nem kell. Nem kell... NEM KELL...?!
Nyisd ki a szíved - már üvöltök -, nyisd ki és ereszd be a napfényt...!
Az arcomon érzem a meleget, ami a mellkasából nyílik. Az édes-sós-nyers, idegen szag lassan gyógynövény-jellegűre vált. Fölállok mellőle, már megint csak néz és már megint nem sír. A fejemre terítem a fehér törölközőt, a mellkasa fölé hajolok és -
az öltönyös bácsi mosolyog és végigsimítja a homlokomat, hogy ne legyek lázas, és -
a kislány már szépen veszi is a nagy levegőt, lassan sóhajt még egyet, hogy ne köhögjön annyit éjszaka, és nem hajolunk túl közel, mert megégeted a kis arcod, hallod, ahogy bugyborékol? Forr bizony, nehogy lerántsd... sóhajt... kifúj... sóhajt... kifúj...
surprise...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!