The Grip Co.

A kályhából csillagok pattantak az ég felé és megigazították a fekete selyemtakarót az Alföld felett - valahol az idő másik végén gondos kezek simítottak dunyhát egy kis mellkasra, amelyben már kíváncsian pislogott a láng. Biztos kézzel fogta a kormányt. Bátran nézett a visszapillantó tükörbe és életében talán először hagyta, hogy a visszatükröződő fények a szeme mögé kússzanak és kinyissák a belső teret. A sürgölődő gondolatok körülegy csapásra tűntek el a mindennapi teendők, a megüresedett kezek rácsodálkozva merítettek egy maroknyi fényt. Ahogy hitetlenkedve bámulták a tenyerük közepét, a fény lassan beszivárgott a szög ütötte seben, föl egészen a homlok közepéig. Látszólag egyedül ült a tölgyfaasztalnál. - A tárgyalásnak vége, most már lehet gyűrött a ruhád. Tedd csak a fejed ide az asztal szélére, és lélegezz végre szabadon. Tudod, mit jelent ez? Tudod-e már, mint jelent a "Kérjetek és adatik néktek"? Tudtad, amikor kérted. Bátor voltál - tisztában lévén azzal, ho

(Les lelépked a tetőtéri szobából a konyhába, kezében egy üdítős pohár. Egy alacsony, kövérkés, sápadt asszony egy borítékkal várja, fontos levél, látszik a szemén. Les átveszi, döbbent csönd. Majd elolvassa, majd egyszer... majd.) (Anne levele Lesnek) Nem mondhatok olyat, hogy segítened kell nekem. Nem kötelezhetlek rá. Félek attól, hogy nem akarsz majd segíteni nekem, ezért meg sem kérlek erre. Nem merem tőled így, egyértelműen, direktben kérni. Hiszen már attól is félsz, hogy beszélgess velem. Hogy miért félsz? Tudom, megértem - azért, mert már volt ilyen. Hogy segítséget kértem és nem tudtál segíteni. Nemcsak én - mindenki a te segítségedet akarta. a komoly orvosok, a barátok, a szülők, mindenki azt akarta, hogy segíts rajtam, és te nem tudtál. Ezt senki nem élte volna meg jól a helyedben. Azzal, hogy elvágtam a lehetőségét annak, hogy egyszer valamikor sikerülhessen, egy mozdulattal levettem a nyomást a válladról, legalábbis a külső nyomást. Mindenki, aki kívül van, fellélegz

- Nem érdekel, hogy szeretsz-e - mondta szelíden a rózsa. Megsimogatott az illatával, jólesően kinyújtóztatta a leveleit a friss levegőben. Teljesen fölöslegesnek éreztem a jelenlétemet, ellépni készültem az ablaktól. - Kedvesem - szólalt meg -, még csak meg sem érintettél a kezeddel, mégis fájdalmat érzek a szívedben és emiatt most rám haragszol. Gyere közelebb, számold velem, egy...kettő...minden tüském megvan. Azt ott a mellkasodban, azt a tüskét te döfted magadba, mégis engem hibáztatsz. - Irigyellek - mondtam neki. - Más dolgod sincs, csak hogy élj. Akármelyik pillanatban nézek rád, gyönyörű vagy. Amikor még csak gondolat volt a legrégebbi virágod, amikor a földben rejtőzködtél és elképzelted a napsütést, ahogy izgatottan vártad a levegő, a lepkék, a tekintetek első érintését...már akkor is gyönyörű voltál. Soha senki nem röhögött utánad kis rózsa korodban, hogy "úristen, nézzétek már, új cipője van", amikor anyád két számmal nagyobb évtizedes cipőjében kellett iskoláb

  (Tuesday, December 6, 2011)   1. Körbeszaglászott a szobában a csönd, a szellőzőrendszerben kényelmetlenül fészkelődött a levegő. A billentyűzet kopogása órák óta visszhangzott a fejemben. Már nincs értelme ébren maradni - alvás előtt viszont el kellene szívnom egy utolsó cigit. Jutalom a napi sikerért, büntetés a napi kudarcért. Vállat vontam, az indok mindegy. A művelet maga külön rituálét kívánt: cigarettát, gyújtót zsebre tenni; cipőt húzni és pulóvert, mert ezek nélkül hideg a lépcsőház. Ráadásul nő vagyok, tehát elmaradhatatlan az arcigazítás, copfot újrakötni, hasat be (kövér vagyok, fúj). Még zavartabb, idegesebb lettem a készülődéstől, majdnem megint a szobában hagytam a kulcsot, leviharzottam. Gyűlöltem a liftben utazni a hideg fényű világítás miatt, amely az összes létező bőrhibámat kihangsúlyozta a falba épített nagy tükörben, ráadásul a hely is szűkös volt ahhoz, hogy erről ne vegyek tudomást. Észrevétlenül karoltak egymásba a gondolatok: azért

A testes, fekete asszony szelíd mosollyal tapsolta meg az előadásunkat. Kicsit szédelegtem, hirtelen álltam fel a végén a meghajlásból. Mindig is túl alacsony volt a vérnyomásom. Nem kerestem a szemkontaktust a mellettem állókkal, a kezük tapintásából éreztem, hogy ők is ugyanúgy fáradtak, mint én; ugyanannyira várják az asszony ítéletét, mint én. Ő meg csak ül csendesen mosolyogva, úgy rágcsálja a pisztáciáit, mintha itt se lennénk. A föld alá süllyedek szégyenemben, ha nem folytathatjuk. Ennyire nem lehetünk tehetségtelenek. Néha ránk pillantott. Szórakozottan csavargatta a csigákba omló ősz haját. Mosolygott, néha hümmögött és közben csóválta a fejét. Felállt a székből és föl-alá sétálgatott egy láthatatlan vonalon a színpad előtt. Egymásra néztünk, mi előadók - lassan újra a normális ütemben lélegeztünk. Tanácstalanul álldogáltunk, végül kis csoportokba szerveződtünk, ahol magunk kezdtünk ítéletet mondani a magunk előadásáról. Túl a pityergésen, az örömujjongáson és a további

Újságot nézegetett, az öltönye beleolvasztotta a betonházak falába. Szórakozottan kavargatta a kávéját, már rég nem volt sem aromája, sem illata. A csészealjon megszámlálhatatlan cukrospapír, a hamutálban néhány csikk. Egy végtelenül hosszúra nyújtott, alig hallható hang lebegett körülötte, a pincérlányok egy vastag üvegfalon túl serénykedtek a többi vendég körül. Múzeumok éjszakája, maraton. Az agyában lassan ajtót nyitott és halkan belépett az elhatározás, egy sarokba gömbölyödött és sóhajtva magára húzta a takarót; picit fészkelődött és kényelembe helyezkedett. A csészealjat félig a papírpénzre helyezte és a szalvétára írt egy pár kedves szót a pincérlánynak. Otthon új öltönyt vasalt, inget vett elő a szekrényből és a széktámlára hajtotta. Kicsit fentebb tekerte a gázkonvektort, enni adott a vén macskának, aki pár perc múlva már mellette szendergett. A hintaszék és a holdfény elringatták, a szomszédasszony esti meséje áthallatszott a falon - a homlokára lassan rátelepedett