Lökdösődnek, homlokot ráncolnak és mosolyognak az emberek a járdán. Nincs hideg, száz ágra süt a nap, mint egy igazi tavaszi délután. A vásárlás, a készülődésnek nevezett görcsös kötelességtudat lecsorog a szorgos dolgozók karján, homlokán, tüdején. Várják a fényvillamost a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, spórolós leheletű heringek. Távolabb álltam meg, nehéz lenne elférni köztük ennyi ajándékkal. Még azt hiszik, passzióból lépek a lábukra és a végén még rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket a fényekkel és a célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem, máshol leszek gondolatban. Mert a koszos ráncú ázsiai hajléktalan mindjárt idejön. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok. Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az uj
ön-és közterápiás blog