- Ez így túl sablonos – metszett ketté a tekintetével. Vékony, görcsös füstkígyót fújt a semmibe. – Hitelesebben. - Kimennék cigizni – suttogtam. Reszketett a kezem, elegem volt az egész színjátékból. A gondolatok egymásnak estek a fejemben, kilencmilliónyi elbaszott utalás, a karnevál a gondolákkal, a bankszámlákon száguldozó áramdíjak, macska, lakásfelújítás, képzelt és nem képzelt barátaim. Ott kell lennem. Időben. Mert vár. Mert várnak. A kézfejemen elnyomott cigaretta édeskés szagára eszméltem. - Tehát újra – parancsolt rám. Hátradőlt a falnak és látványosan unta az egészet. Nagy levegőt vettem. Akkor újra. Beleszédültem a gondolatba. Átpréseltem magam a súlyos ajtó és a fal közötti résen. Mindenem fájt már, de túl kellett lennem rajta. Most az egyszer, aztán sokáig, nagyon sokáig nem kell. A vaksötétben harapni leh...
ön-és közterápiás blog