Elölről

 

-       Ez így túl sablonos – metszett ketté a tekintetével. Vékony, görcsös füstkígyót fújt a semmibe. – Hitelesebben.

-       Kimennék cigizni – suttogtam. Reszketett a kezem, elegem volt az egész színjátékból. A gondolatok egymásnak estek a fejemben, kilencmilliónyi elbaszott utalás, a karnevál a gondolákkal, a bankszámlákon száguldozó áramdíjak, macska, lakásfelújítás, képzelt és nem képzelt barátaim. Ott kell lennem. Időben.

Mert vár. Mert várnak.

A kézfejemen elnyomott cigaretta édeskés szagára eszméltem.

 -       Tehát újra – parancsolt rám. Hátradőlt a falnak és látványosan unta az egészet.

 

Nagy levegőt vettem.

Akkor újra. Beleszédültem a gondolatba.

Átpréseltem magam a súlyos ajtó és a fal közötti résen. Mindenem fájt már, de túl kellett lennem rajta. Most az egyszer, aztán sokáig, nagyon sokáig nem kell.

 

A vaksötétben harapni lehetett a gőzöket. Egy pillanat alatt párolgott el a nyál a torkomról. Köhögnék, csak nincs hely lélegezni. Meglódult a világ.

Akárhova fordítottam a fejem, minden mozgásban volt: a szoba falai, a mennyezet, a csuszamlós padló mind valami megfoghatatlan, kaotikus lüktetésben rángatózott. Kis zöldes fénypöttyök jelezték, hogy félek, hogy fáj, hogy élek.

A nyirkos falak szaga egyre közelebbről áramlott az orromba. Ösztönösen kinyújtottam a kezemet, hogy megpróbáljam széjjelebb nyomni a prést. Esélytelen volt. A fal lassan beszivárgott az ujjaim közé, ráterpeszkedett mindkét kézfejemre és egyre följebb kúszott. Vérszag, sűrű, pakuraszerű.

 

Még a nevét sem kérdeztem meg. Átsuhant az agyamon az ölelése. Az érintése, amivel minden létező szikrát, törést, egyenetlenséget elsöpört. A hátam mögötti morajlás a gerincem belsejébe hasított. Valahonnan, kívülről vagy magamból, láttam azt a felismerhetetlen masszát, ami valamikor ő volt. Elvesztettem. Veszni hagytam. Megöltem.

 Már nem kellett levegő. Nem gyűlöltem a falat. Nem féltem a belőlem áradó vérszagtól, mert magam sűrűsödtem vérré. Több akartam lenni és biztosan éreztem, hogy több is leszek. Mosolyogva függőlegesre forgattam a horizontot.

A zöldes fénypöttyöket lazán odébbpöcköltem az ujjammal.

 

Hetek óta ült a parkban a szikár, beesett arcú öregember és megfontoltan lépkedett a repedezett sakkbábukkal. A korhadt faasztalba szúrt könyöke eggyé zsibbadt az anyaggal. Mögélopóztam, nem vett észre.

Számtalan alternatívát terveltem ki a lemészárlására egy perc töredéke alatt. Bosszút akartam. Kitépni a gerincét, átharapni a torkát, kettészaggatni az ingatagon reszkető koponyát. Kihasználta a választás másoperceit.

 

-       A lehetőségek tárháza, igaz-e? – kérdezte mosolyogva. Hallottam már a hangját. Vagy hallani fogom.

-       Vagy most hallasz – mondta. – Ezt akartad. Lehetőséget. Ott van, használd. Ölj, vagy…

 

Félúton járt a torkomban a válasz. Nem hagyott időt. A tekintete valahova mögém villant, keresztültépve a gyomromon egy horgot, amely kötegbe fogott egy halom ezüstösen fénylő szálat bennem. Hátrazuhantam. A köteg fényes ívben feszült az átfordult horizontra.

 

-       …érj oda időben – simított homlokon egy vén mosoly.

 

-       Megmarad ez a kislyány, ha felsírt rendben – törölte meg a szemét nagyapám a barna kockás textilzsebkendővel, és lassan elfordult az oxigénsátortól.