Retúrjegy

A szobában sötét volt, a sötétben csend volt, a csendben valahol odalent a padlón épp megsemmisülni készültem. Harmadnapja feküdtem öntudatlanul. Nagyon hideg van az odaát meg az itt közt, de nem ám téli hideg. Üres hideg van. Belső fagy, vagy ahogy tetszik.
A fénynek köze sincs az alagúthoz. Nincs semmilyen alagút, a fény pedig nem feldereng, hanem beléd hasít. Körbehasít, kivág a jeges szurokból. Piciny szilánkokra szed, úgy, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy megint összeraktak.
Nem a füleddel hallod az ítéletet. Nem azzal, amivel meghallottad, hogy kisfiú vagy kislány, valami mással. Az ítélet pedig nem a pokol vagy menny, mégy vagy maradsz.
A fény pedig minden egyes halál után átölel.
Kivétel nélkül.

Megragadta a kezemet, felnyújtotta magasra és rámutatott a hegre.
Azért tettem, mert nem volt esélyem. A nyugalmazottak esélytelenségével. Nem volt komoly, ne haragudj.
Nem volt komoly...?
Bocsánat.
Emlékszel. Most sincs több esélyed. Folytatod.
Folytatom.
Akkor később.
Köszönöm.

Ugyanaz a heg, csak másból van. Most időnek hívják és pénznek. Ugyanannyira lehet levágni késsel vagy bármi mással, mint a kétségbeesést. Nincs más út, ami a tenyered, az a kezed háta is: egyikkel dolgozol, a másik haszontalan, csak arra jó, hogy nézegesd rajta az ereket vagy berajzold őket filccel-golyóstollal. Valaki fényességes kivághatna innen igazán.

Ügyesen kivágtad magad, fiam.
Ötös nem lehet. Aki ötös, az többet tud nálam.
Szerinted hányast érdemelsz?