Órák óta pörkölődnek az emberek a járdán. Száz darabba túrták a gépek a betonutakat, az aszfaltgőz lecsorog a munkások karján, homlokán, tüdején. Türelemmel várják a hetes buszt a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, hagymaleveses leheletű heringek.
Előrelátóan távolabb álltam meg. Bár tűz a nap, inkább a purgatórium, mint a gyomorforgás pokla. Nem vagyok antiszociális, csak nehéz lenne elférni a basszusgitárral a hátamon. Még azt hiszik, passzióból lökdösődöm és rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket légkondival és célbajuttatással.
A szokásos stratégiát követem: figyelemelterelés. Mert a koszos ráncozatú hajléktalan mindjárt idejön. Az a nő pedig szebb nálam, úgyhogy ő is méreget. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok.Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az ujjaknak lúdtollat és tintát. Óvatosan karcolom rájuk a sniccerrel az ujjlenyomatot, rájuk ejtem a lemezjátszó tűjét a sanzonért. Összekapaszkodnak a kis nyolcadok, együtt törik meg a szmogot végig a Keleti felé. Bámulok utánuk. Másnaposan flashelgetős "különc-akarok-lenni" nő a megállóban, hétvégi ruha nélkül, kialvatlanul.
Jön egy maroknyi hófehér bukdácsolás a járókelők közt. Egy lepke.
Egy szempillantás alatt egy alföldi lucernamezőn találom magam, kevés évesen, kergetem a társait és mondom közben a nevüket, latinul is, ahogy a határozóban meg van írva. Egy évtizeddel később a Nyugati pályaudvar egyik padjára kerülök, hazafelé a nyíregyházi kollégiumból, kék a hajam, mit szól hozzá apám. Mellettem a katonaszínű hátizsák, a kezemben egy nappali pávaszem nyitogatja a szárnyait, valamit nyalogat a kezemről, aztán otthagy. Most pedig az utolsó erejével vizet keres ez a hótisztaság a forró szürkeségben. Keress menedéket, mondom magamban, ott a kapualj, ezekben a belső udvaros, magas, gangos házakban mindig vannak növények, amiket locsolnak, ott van árnyék, van víz...
Belebeg a kapun. Olyan öröm robban az ereimbe, mintha engem itatna.
A kirakatban az ódon órán mozdul a mutató.
Haldoklik. A hártyaszárnyak néha a földhöz érnek, ahogy próbál továbbrepülni. Az úttest felé sodródik, négy sáv vég. Eltűnik a száguldásban. Nagyon fáj.
Felkapaszkodom a buszra, nehéz a levegő odabenn. Ösztönösen Istenhez fordulok. Az öreg a mellkasomra teszi a kezemet - valami botladozik odabenn, hótisztán a szürke forróságban.
Előrelátóan távolabb álltam meg. Bár tűz a nap, inkább a purgatórium, mint a gyomorforgás pokla. Nem vagyok antiszociális, csak nehéz lenne elférni a basszusgitárral a hátamon. Még azt hiszik, passzióból lökdösődöm és rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket légkondival és célbajuttatással.
A szokásos stratégiát követem: figyelemelterelés. Mert a koszos ráncozatú hajléktalan mindjárt idejön. Az a nő pedig szebb nálam, úgyhogy ő is méreget. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok.Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az ujjaknak lúdtollat és tintát. Óvatosan karcolom rájuk a sniccerrel az ujjlenyomatot, rájuk ejtem a lemezjátszó tűjét a sanzonért. Összekapaszkodnak a kis nyolcadok, együtt törik meg a szmogot végig a Keleti felé. Bámulok utánuk. Másnaposan flashelgetős "különc-akarok-lenni" nő a megállóban, hétvégi ruha nélkül, kialvatlanul.
Jön egy maroknyi hófehér bukdácsolás a járókelők közt. Egy lepke.
Egy szempillantás alatt egy alföldi lucernamezőn találom magam, kevés évesen, kergetem a társait és mondom közben a nevüket, latinul is, ahogy a határozóban meg van írva. Egy évtizeddel később a Nyugati pályaudvar egyik padjára kerülök, hazafelé a nyíregyházi kollégiumból, kék a hajam, mit szól hozzá apám. Mellettem a katonaszínű hátizsák, a kezemben egy nappali pávaszem nyitogatja a szárnyait, valamit nyalogat a kezemről, aztán otthagy. Most pedig az utolsó erejével vizet keres ez a hótisztaság a forró szürkeségben. Keress menedéket, mondom magamban, ott a kapualj, ezekben a belső udvaros, magas, gangos házakban mindig vannak növények, amiket locsolnak, ott van árnyék, van víz...
Belebeg a kapun. Olyan öröm robban az ereimbe, mintha engem itatna.
A kirakatban az ódon órán mozdul a mutató.
Haldoklik. A hártyaszárnyak néha a földhöz érnek, ahogy próbál továbbrepülni. Az úttest felé sodródik, négy sáv vég. Eltűnik a száguldásban. Nagyon fáj.
Felkapaszkodom a buszra, nehéz a levegő odabenn. Ösztönösen Istenhez fordulok. Az öreg a mellkasomra teszi a kezemet - valami botladozik odabenn, hótisztán a szürke forróságban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!