Második felvonás..?

- Visszajöttél...?

Nem válaszolt semmit. Bevackolt a paplanomba, magára húzta a kockás plédemet, és lélegezni készült.
Azonnal döntöttem. Mennie kell. Minél előbb, annál jobb mindkettőnknek. Még nem volt szívem megzavarni.

Aznap is dolgoztam, jöttek a számok, az ihatatlan céges kávé, energiaital, koffeintabletta, cigi. Hazafelé illedelmesen bemutattam a bérleteimet, napszaknak megfelelően köszöntem mindenkinek és figyeltem, nehogy bárkit fellökjek a sietségben. Otthon akartam lenni, fennakadások és késleltető tényezők nélkül.

Mielőtt benyitottam, még megigazítottam a kabátomon a gyűrődéseket és elhatároztam, hogy nem lesz ott.
Nem volt merszem a szobába lépni. Leültem odakint, kávét töltöttem, ez már otthoni - íze is van, eddig legalábbis volt. Bekapcsoltam a gépet, lassan, de biztosan stabilizálta magát a rendszer. Az a spórolós vírus megviselte, újra kellett telepíteni az egészet, kikaparni a hardver mélyéről a csírákat, és elölről kezdeni. Már tiszta, csak ilyenkor, ha az ember éhes, egy örökkévalóságnak tűnik, mire észreveszi a kapcsolatot. Türelmetlen voltam, de a várakozás meghozta gyümölcsét.

Nem szólok neki, csak kipenderítem. Ha nem ért abból, hogy egyszer már kidobattam itthonról, megérti másodjára. Nem tudom, melyikünk szenvedte meg jobban, de megint itt van, mert gyűlöl engem. Azért jött, hogy szívasson. Hogy baszogasson, beszóljon, számonkérjen, miközben etetem-itatom. Táplálja a dühömet maga iránt, pedig nem haragudhatnék rá - én csesztem el, mindkétszer. Ez a második felvonás a bosszúja.

Vagy inkább megint kidobatom. Tele a padlás az átmeneti időszakokkal a munkahelyemen, a családban, mindenhol. Stabil helyzetet akarok. Hétfőn ittunk egy sört Bartholomew-val, az öreg majdnem kölcsönadott valami könyvet arról, hogyan kezelhetem optimálisan a változásokat. Arról győzködött, hogy az élet maga egy, kissé hosszúra nyúlt átmeneti időszak, ahol minden felmerülő probléma az én problémám - hiszen engem zavar -, és így az én hatékonyságomra, time managementemre és más sablonos szarságaimra vár.
Vagy udvariasan visszautasítottam a könyvét, vagy elhagytam az úton.

Berúgtam aznap este, és mindenkinek elmeséltem, hogy egy idegen van a szobámban, akit már ugyan láttam, de fogalmam sincs, hogy jutott oda és valószínűleg tönkretenni jött. Clarával és Mattel is összefutottam, és mivel őket a mindennapokban is beengedem a lakásba, azonmód meg is hívtam őket magunkhoz egy whiskeyre. Mentek is tovább partizni, és azt mondták, valószínűleg kimerültem. Senkit nem láttak a szobában.

Felhívtam. Bart idős tudósként heti néhány óra nyelvtant tanított az egyetemen és mindenkit átengedett. A hangja nyugtatólag hatott rám, és erre most szükségem volt. Először nem értette, mit akarok, úgyhogy valami keletieskedő kőgazdag norvég "Váltsd meg a világosságod"-járól kezdett beszélni, és tanár lévén nem nagyon hagyott szóhoz jutni. Csak a tudatosságom mentett meg attól, hogy még Bart hangján is felhúzzam magam. Nagy-nagy előadótermekben csinálja ugyanezt, ahol ifjú nyelvészek isszák a szavait. Ehhez szokott, nem hozzám. A végén azt javasolta, hogy egy hét múlva kérdezzem meg újra, hogy ott van-e a szobában az ismerős idegen.

Harmadnapra már nem is akartam meggyőződni arról, hogy ott van-e vagy nincsen, csak felrobbantani azt a szobát, felgyújtani, megsemmisíteni. Megfogni a négy sarkát és kirázni, mint egy terítőt. Tovább kerestem a módszereket a neten hatékonyan, megfelelő time managementtel és egyéb szarságokkal. Két hét múlva telefonálhatok egy külföldi cégnek, hiszen az itteni jogszabályok nem engedik, amire készülök. Ahogy megbeszéltem, már csak fizetek, hagyom, hogy tegyék a dolgukat és a szoba szépen, végérvényesen bezárul.


Függetlenül az idegentől. Azt ugyanis kidobatom, még mielőtt eljutna a lélegzetig.