Lökdösődnek, homlokot ráncolnak és mosolyognak az emberek a járdán.
Nincs hideg, száz ágra süt a nap, mint egy igazi tavaszi délután. A
vásárlás, a készülődésnek nevezett görcsös kötelességtudat lecsorog a
szorgos dolgozók karján, homlokán, tüdején. Várják a fényvillamost a
férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, spórolós
leheletű heringek. Távolabb álltam meg, nehéz lenne elférni köztük ennyi
ajándékkal. Még azt hiszik, passzióból lépek a lábukra és a végén még
rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely
megvált minket a fényekkel és a célbajuttatással.
A szokásos stratégiát követem, máshol leszek gondolatban. Mert a koszos ráncú ázsiai hajléktalan mindjárt idejön. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok. Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az ujjaknak lúdtollat és tintát. Óvatosan karcolom rájuk a sniccerrel az ujjlenyomatot, rájuk ejtem a lemezjátszó tűjét a sanzonért. Összekapaszkodnak a kis nyolcadok, együtt törik meg a szmogot végig a Keleti felé. Bámulok utánuk. A pályaudvar felől jön egy pirinyó hófehér bukdácsolás a járókelők közt.
Egy lepke. Egy alföldi tanyán szaladgálok, kevés évesen, kergetem a társait és mondom közben a nevüket, latinul is, ahogy a határozóban meg van írva. Egy évtizeddel később a Nyugati pályaudvar egyik padjára kerülök, hazafelé a nyíregyházi kollégiumból, kék a hajam, mit szól hozzá apám. Mellettem a katonaszínű hátizsák, a kezemben egy nagy, színes pávaszem nyitogatja a szárnyait, valamit nyalogat a kezemről, aztán otthagy. Ez a kis lélek a pesti utcán az utolsó erejével vizet, élelmet, meleget keres. Belebeg a kapun - ezekben a belső udvaros, magas, gangos házakban mindig vannak növények, amiket locsolnak, ott talán még van valami meleg, van víz. Nagy kő esik le a szívemről, feltalálta magát.
A kirakatban az ódon órán mozdul a mutató.
Az időben nincsen semmi megfoghatatlan. Az idő nem elvont fogalom, mint ahogy a „gondoltam valamire”-meccseken mondtuk akkoriban. Kézzelfogható – elég Mama vagy Papa pergamenszerű arcának érintésére gondolnom. Arra, ahogy az első gyermekemet elképzeltem. Arra, ahogy egyre rutinszerűbben végzem a munkámat, messzebbre hessegetve az álmaimat. Ahhoz, hogy itt, a megállóban eggyé savanyodhasson az egyes háztartások izzadsága, idő kell, amit együtt töltünk. Ezeket a képeket szaggatja most szilánkossá egy lepke a maga tisztaságával – kinek a fejéből pattant ki ez az angyal? Istenéből? Az enyémből? A harcsabajszú, vén hajléktalan borszagúan énekel: „ha feladod az álmaid, meghalsz...” Ki álmodik kit?
Öld meg az ó embert az újnak. A szárnyai néha a földhöz érnek, ahogy próbál továbbrepülni. Az úttest felé sodródik, négy sáv végzet. Eltűnik a forgatagban, törékeny kis koraszülött.
Kapaszkodom a feldíszített villamoson, nehéz a levegő odabenn, fújja a magáét vagy száz emberalakú magány a fogyasztás ünnepén. Az Úr adta, az Úr elvette – Isten és az ember egyszerre mondja: legyen hát meg a te akaratod.
A szokásos stratégiát követem, máshol leszek gondolatban. Mert a koszos ráncú ázsiai hajléktalan mindjárt idejön. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok. Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az ujjaknak lúdtollat és tintát. Óvatosan karcolom rájuk a sniccerrel az ujjlenyomatot, rájuk ejtem a lemezjátszó tűjét a sanzonért. Összekapaszkodnak a kis nyolcadok, együtt törik meg a szmogot végig a Keleti felé. Bámulok utánuk. A pályaudvar felől jön egy pirinyó hófehér bukdácsolás a járókelők közt.
Egy lepke. Egy alföldi tanyán szaladgálok, kevés évesen, kergetem a társait és mondom közben a nevüket, latinul is, ahogy a határozóban meg van írva. Egy évtizeddel később a Nyugati pályaudvar egyik padjára kerülök, hazafelé a nyíregyházi kollégiumból, kék a hajam, mit szól hozzá apám. Mellettem a katonaszínű hátizsák, a kezemben egy nagy, színes pávaszem nyitogatja a szárnyait, valamit nyalogat a kezemről, aztán otthagy. Ez a kis lélek a pesti utcán az utolsó erejével vizet, élelmet, meleget keres. Belebeg a kapun - ezekben a belső udvaros, magas, gangos házakban mindig vannak növények, amiket locsolnak, ott talán még van valami meleg, van víz. Nagy kő esik le a szívemről, feltalálta magát.
A kirakatban az ódon órán mozdul a mutató.
Az időben nincsen semmi megfoghatatlan. Az idő nem elvont fogalom, mint ahogy a „gondoltam valamire”-meccseken mondtuk akkoriban. Kézzelfogható – elég Mama vagy Papa pergamenszerű arcának érintésére gondolnom. Arra, ahogy az első gyermekemet elképzeltem. Arra, ahogy egyre rutinszerűbben végzem a munkámat, messzebbre hessegetve az álmaimat. Ahhoz, hogy itt, a megállóban eggyé savanyodhasson az egyes háztartások izzadsága, idő kell, amit együtt töltünk. Ezeket a képeket szaggatja most szilánkossá egy lepke a maga tisztaságával – kinek a fejéből pattant ki ez az angyal? Istenéből? Az enyémből? A harcsabajszú, vén hajléktalan borszagúan énekel: „ha feladod az álmaid, meghalsz...” Ki álmodik kit?
Öld meg az ó embert az újnak. A szárnyai néha a földhöz érnek, ahogy próbál továbbrepülni. Az úttest felé sodródik, négy sáv végzet. Eltűnik a forgatagban, törékeny kis koraszülött.
Kapaszkodom a feldíszített villamoson, nehéz a levegő odabenn, fújja a magáét vagy száz emberalakú magány a fogyasztás ünnepén. Az Úr adta, az Úr elvette – Isten és az ember egyszerre mondja: legyen hát meg a te akaratod.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!