Fülledt meleg van, azt mondja a biztonsági néni a spúrban, hogy itt még vihar lesz. Körbenézek, várom, hogy vihar rám köszönjön a kijáratnál. Máshol vagyok agyban. Számolom: macskamuníció check, paradicsomlé Anyának check, liter tej, csipsz, energiaitalnak nevezett hígfos check.
Július vége, a szekrény azért is hosszúujjút dob rám, kit érdekel, most nem csinálok fejet, kapja be mindenki. Most így hazafelé úgy érzem, nem volt jó ötlet. Feszengek, még be kell mennem szösztelenítőért a kínaiba a kislányhoz, mert az összes létező mosógépszart összeszedte az egy darab blézerem. Túlélem, hazaosonok, végre kulcs, macska, szatyor ledob, géphez visszaül.
Dolgozom. Átállítom, kiszámolom, visszaírok. Nem motivál, pedig egyébként szeretem. Most máshol vagyok. Anyukám betegen vár, telefonált, hogy most mikor megyek, egyáltalán megyek-e, későn megyek-e, várnak szeretettel. Rég láttam így, ilyen pozitívan, pedig most beteg. Legutóbb munkából hazajövet megmorogta egy kutya, meséli, és a következő napon is ott volt, és azután is. Maga a tudat, hogy egy nagy, vicsorgó kutya vár valamelyik következő sarkon a fal mögött, engem megölne, letaglózna - ő meg mint a jó harcosok a szocialista képeken, határozott, szúrós tekintettel néz bele a jövőbe, hogy márpedig megcsinálja. Csodálom érte. Szeretném elhinni, igazán hinni, hogy Isten vele van és segít neki. De nekem kicsi a hitem és gyenge, őt meg nem érdekli Isten különösebben, mert nincs lottóötös.
Reggel van, még mindig nem jött meg és ez nyomaszt. A gyógyszertár ilyenkor hó végén vagy nagyon üres, vagy nagyon tele van fejfájáscsillapítóra áhítozókkal. Az én mai zsákmányom két diszkrét dobozka angyalkákkal, boldogságos kismamákkal. Egyszerű tennivaló, mégis iszonyú stresszes, ott most akkor van csík vagy nincs, és a vége mindig egy újabb megalázó procedúra. Mert ilyenkor már hova akar gátolni, ilyenkor már gyerek kéne, mikor akar már gyereket. Hát ez nem igaz, nem akarja megtartani a terhességet, na jóvan, ottvan, menjen vegye meg, jöjjön vissza ekkor, vesszontáttásra. Akarjon már maga gyereket, az Isten áldja meg magát, hiszen ez a fő feladata: a fajfenntartás. Hivatalból itt hívnám fel a figyelmét a második bekezdésre, kérem, különös gonddal olvassa el a háztartásra, a meleg ételre és a házastársi kötelességre vonatkozó passzusokat, illetve küldöm szeretettel a Jó asszony mindent megbocsájt című dalt. Egészségére. Következőt!
Közben pedig rajongok Ciliért. Hogy szép, ártatlan, ügyes, okos, az még egy dolog, mert persze minden emberkölyök szép, meg ártatlan, meg olvadoztatós. De ő Cili. Akivel lehet száguldozni és eladókat meg random néniket üldözni a taccskóban, amíg anya vásárol. Kaptam tőle egy darab barackot útravalónak hazafelé. Valahonnan sejtette, hogy későn lesz a hazajutás, és észrevétlen beleejtett egy gyümölcskockát a ridikülöm zsebébe, ahol a lakáskulcs és a telefon szokott dohánymorzsákat számolgatni, ha épp nem használom őket. A Cili, akivel lehet zenekari próbát lesni a vágóhídi telepen anélkül, hogy kritizálna bármit is a világon. Ehhez persze nagyban hozzájárult az a körülmény is, hogy nem kellett a babakocsiban csücsülve várnia, amíg Anya és kerianyu megisszák a dobozos löttyüket, de akkor is. Nem vagyok gyerekutáló. Ciliért például rajongok.
És aztán kezdenek visszacsengeni dolgok, hogy az amúgy elképesztően jóarc anyukám, akinek jelenleg az alkoholfüggőségét próbáljuk valahogyan szintre hozni, azt mondja apámnak: hát szarnám én le, hogy nincs pénzünk, ha nem lenne a gyerek. Minden ikszedik mondat végén ott van, hogy dehát ott a gyerek. Meggyőződésem, hogy a legkisebb rosszindulat nélkül mondta, becsülöm, hogy őszintén kimondta akkor és örülök, hogy nyomot hagyott bennem. Különben én jócskán át lennék vágva a palánkon és elhinném a sok rózsaszín cukros hányást a rokonoktól, barátnőktől, médiából, hogy a terhesség csupa öröm, a gyereknevelés jujdejó, és a nő azért van a világon, hogy gyereket hozzon rá. És víg esztendőt.
Asszonypajtásomnak elment a babája. Fájt neki, kint is-bent is, azért a férje félálomban rámászkált, mert a férje egészséges házas férfi. Tapintatlan, "értem én, de leszarom" jellegű métely, ami utána nagyon mélyen befúrja magát az ember lelkébe. Asszonypajtásomat akkoriban folyamatosan szabdalta a félelem, hogy vajon lesz-e olyan időszak a közeljövőben, hogy férj szponzorálja őket és nem ők férjet, lesz-e tartozásmentes vagy legalábbis konszolidált tartozással rendelkező háztartásuk, mert férj szorgalmasan, egyem a szivét, tényleg szorgalmasan dolgozott egy iszonyúan lehúzós kompániának, mert hát azt szereti és a főnök jóarc és különben lesz ez még jobb, megvárjuk.
Asszonypajtás támogatta, mert szerette volna elkerülni a sodrófás feleség gyanúját is, a nyomasztást pedig vitte a hátán egyes-egyedül. Node félre a panasszal, nő vagy, kötelességeid vannak. Teljesíts.
Átmeneti állapot. Minden az, mondaná párom.
Amikor anyukámék albérletben éltek, és már nagy huszonéves ló voltam, arra eszméltem, hogy ezek mustárral vékonyan megkent kenyeret esznek napi egyszer, tesó szintén, mert bazmeg elviszi az albérlet meg a számlák a fizut. Segítettem, amennyire lehetett, csak tanítottam, amiből nagyon vicces éhen pusztulni. Legalább szép vékony lesz az ember. Aztán úgy voltam vele, inkább nem asszisztálok, mert bár a fizujukat elviszi a bérleti díj, meg a számlák...
Meg az alkohol, de hát az más. ("Te meg cigifüggő vagy kislányom. Az mivel jobb..?")
Félek a terhességtől, a gyerektől, az anyaságtól. Lehet utálni, kövezni - sajnálom, de már belém ivódott, hogy ilyenkor lelkifurdalni kell. Mert más meg hogy szeretne és másnak nem lehet, te meg eldobod. Te meg nem akarsz. És aztán elmondom, hogy nem akarok, ennek eredményeképp válogathatok a cuki címkék között: hülye, önző, nőietlen, egoista (ő minden vonatkozásban a kedvenc címkéim egyike), és van, aki ilyenkor kíváncsi lesz a karrierem alakulására is. Természetesen szánalmasan alakul.
Azt hiszem, kezd összeállni az a lista, amiért nem akarok csinálni-csináltatni... megosztom magammal, hátha majd a naugyemegmondtam öt év múlva kismama én elolvassa és azt mondja, hogy naugyemegmondtam. (Szia, négy évvel ezelőtti önmagam, éppen korrektúrázom, amit írtál - nem vagyok kismama, jövő héten megyek aláírni az első nyilatkozatot a műtéthez. Semmi nem változott.)
1.) A kismama azért tud terhes lenni, mert van hozzá kispapa. Kispapát nem emésztik föl a szervezetében termelődő extra anyagok, amik a szerelem fejlődő gyümölcsét hivatottak védeni. Nem veszít semmit a férfiasságából, ugyanolyan szexi férfi marad, mint ahogy kismama megismerte (ha van ideje adni magára - ha nincs, nem fog). Kismama megváltozik, több dolog nem esik jól és egyre furcsább dolgok esnek jól. Közben meg így meg úgy néz ki. Igen, természetes, hiszen tök új helyzet, persze hogy bizonytalan, persze hogy nem úgy néz ki, ne legyél már hülye, kislányom.
De kismama bizony azt a nőt, amin eddig dolgozott, azt úgy személyiségestül, külsőjegyestül, mindenestül elveszíti. Kétségem nem fér hozzá, hogy boldogan, hiszen kismamának most Gyümölcs az első és egyetlen. Nem apa, nem ő, nem marinéni, hanem a Gyümölcs.
Én lassan nyolc éve öngyilkos voltam. Visszaküldtek. Előtte volt másfél nagyon kemény évem a pokolban. Tudom, milyen, amikor nem vagyok meg. Még egyszer nem akarok nem meglenni.
2.) Miután kismama leszállította Gyümölcsöt a világnak, tehát Gyümölcs szépen veri vissza a napfényt a rokonság legnagyobb örömére, kismama lassan, de biztosan konvergál a világ hülyéje felé. Bár kismama tölti vele a 24 órájából a 25-ödiket is, marinéni, anyós, barátnő, apuka, bármelynéni sokkal jobban fogja tudni, hogy Gyümölcs mikor éhes, melegevanos, fázik, pelenkacserés, mittoménmibajás. Utóbbi opció e közönség számára nem létezik, e közönség mindig kivétel nélkül tudja, mi Gyümölcs baja. Kismama pedig szégyelli, hogy ő nem.
Halványan utalva egy későbbi pontra, tegye föl a kezét, aki szivárványos jókedvvel, csillogó szemmel és tudásra szomjasan kérne segítséget tőlük.
Oké, úgy is jó, ha csak én látom.
3.) Kismama nem tud dolgozni, mert gyerekezik. A kismamát ezért nem fizeti meg keksz se. Ezért a kismama él abból, amit kap innen-onnan. Nem tudok olyat mutatni a környezetemben, egyet sem, akinek úgymond van miből adjon erre az esetre. Hatvanévesen szolgálati lakásban élő anyukámék. Szintén nemfiatal expedagógus, amúgy súlyos beteg Anya (aki a párom anyukája amúgy). Százhúsz körüli az első időszaki mittoménhogyhívják támogatás, száz belőle a lakás, húsz pelenkára el is ment, köszönöm. Ennél a többi időszakban már kevesebb jut. Nem kicsit, nagyon. Hogy tessék, apa dolgozik-e? Dolgozik ő szorgalmasan. És megkeresi vele a havi nettó négyszázat, ja nem. Igen, más is megcsinálja. Igen, mindig van valahogy. Ez kinek alap, kinek nem. Apa szereti a munkáját, amúgy is rendszerellenes, nem bírna ki egy főnököt, nem egy rendszeres nyolctólnégyig munkaidőt, értelmetlen robotolást, ő ebbe belepusztulna. Én meg megértem, jóvanapa, csinájjad. Visszautalnék az előzőekben említett sodrófásfeleség-rémképig.
4.) Nevezzük mondjuk Andrisnak. Andris nagyfiú lesz, mert van olyan rendes, hogy annak ellenére, hogy kismama (én) a mindenki által elmondottak alapján lassan kurva öreg lesz ehhez, nem bünteti azzal, hogy bármelykórosnak születik. Meg mert kismama (én) fölneveli rendesen. Andrisra az vár, hogy pont olyan robotmelót végezzen, mint amitől apa drazsézik, bizony nyolctólnégyigben. Aztán Andrist basztatják a többiek a suliban, mert Andrisnak nincs pokémonos telefonja, kutyafasza kütyüje, nem szív műtrágyát sósavval. Anya erre azt mondja, hogy Andris drága, a kutyafaszakütyüsöket majd meglátod hogy fognak rothadozni, amikor te már tudós világhírű jódolgozó kőgazdag rendesember leszel. És Andrisnak tök el fog szállni az agya attól majd harminc körül, hogy takarítania kell az időközben manágerré avanzsált kutyafaszakütyüsök alól a szart (nem biztos, hogy szó szerinti értelmében), cserébe annyi pénze sincs, hogy megkérje szépen a bankot, ugyan rakjon már rabszolgaláncot a kis kezére az elkövetkezendő húsz évre egy vidéki garzonért cserébe. Nagynehezen lesz Andrisné, akit én nagy szeretettel és tudatossággal fogok kioktatni majd arról, hogy a fiam milyen. Andrisnét pedig látogatni kezdi a fenti társaság, marinénistül.
Kell ez nekem?
Neked?
A gyerekednek?
Hány éve is "lesz az jobb is"?
De persze, mindig volt valahogy.
Ami a legfontosabb pont:
5.)
MINDEN, de minden tiszteletem azoké a kismamáké, akik merik vállalni a maguk elvesztését, a lemondásokat, az állandó fáradtságot, a konstans idegbajt Gyümölcsért. Értem, látom, tudom, érzem, hogy Gyümölcs sokkal több örömet hoz, mint nemörömet. Hiszen Cilinél nagyobb tündér a fold kerekén nincsen. Soha, senki ne álljon hozzá így, ahogy én teszem, mert tudom, hogy ez rossz.
Ez itt nem egy észosztó írás, ez kérem *önterápia*, mert ha valamit rosszul csinálok, had járjak már utána, miért...azon kívül, hogy bár van, de nagyon, nagyon gyenge az én hitem az Istenben.
Irigyellek titeket, bátor és csodálatos Kismamák! :)
Píszí nyilatkozat: ha valakit/bárkit/bármit bántottam ezzel, akkor felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy nem akartam.
Július vége, a szekrény azért is hosszúujjút dob rám, kit érdekel, most nem csinálok fejet, kapja be mindenki. Most így hazafelé úgy érzem, nem volt jó ötlet. Feszengek, még be kell mennem szösztelenítőért a kínaiba a kislányhoz, mert az összes létező mosógépszart összeszedte az egy darab blézerem. Túlélem, hazaosonok, végre kulcs, macska, szatyor ledob, géphez visszaül.
Dolgozom. Átállítom, kiszámolom, visszaírok. Nem motivál, pedig egyébként szeretem. Most máshol vagyok. Anyukám betegen vár, telefonált, hogy most mikor megyek, egyáltalán megyek-e, későn megyek-e, várnak szeretettel. Rég láttam így, ilyen pozitívan, pedig most beteg. Legutóbb munkából hazajövet megmorogta egy kutya, meséli, és a következő napon is ott volt, és azután is. Maga a tudat, hogy egy nagy, vicsorgó kutya vár valamelyik következő sarkon a fal mögött, engem megölne, letaglózna - ő meg mint a jó harcosok a szocialista képeken, határozott, szúrós tekintettel néz bele a jövőbe, hogy márpedig megcsinálja. Csodálom érte. Szeretném elhinni, igazán hinni, hogy Isten vele van és segít neki. De nekem kicsi a hitem és gyenge, őt meg nem érdekli Isten különösebben, mert nincs lottóötös.
Reggel van, még mindig nem jött meg és ez nyomaszt. A gyógyszertár ilyenkor hó végén vagy nagyon üres, vagy nagyon tele van fejfájáscsillapítóra áhítozókkal. Az én mai zsákmányom két diszkrét dobozka angyalkákkal, boldogságos kismamákkal. Egyszerű tennivaló, mégis iszonyú stresszes, ott most akkor van csík vagy nincs, és a vége mindig egy újabb megalázó procedúra. Mert ilyenkor már hova akar gátolni, ilyenkor már gyerek kéne, mikor akar már gyereket. Hát ez nem igaz, nem akarja megtartani a terhességet, na jóvan, ottvan, menjen vegye meg, jöjjön vissza ekkor, vesszontáttásra. Akarjon már maga gyereket, az Isten áldja meg magát, hiszen ez a fő feladata: a fajfenntartás. Hivatalból itt hívnám fel a figyelmét a második bekezdésre, kérem, különös gonddal olvassa el a háztartásra, a meleg ételre és a házastársi kötelességre vonatkozó passzusokat, illetve küldöm szeretettel a Jó asszony mindent megbocsájt című dalt. Egészségére. Következőt!
Közben pedig rajongok Ciliért. Hogy szép, ártatlan, ügyes, okos, az még egy dolog, mert persze minden emberkölyök szép, meg ártatlan, meg olvadoztatós. De ő Cili. Akivel lehet száguldozni és eladókat meg random néniket üldözni a taccskóban, amíg anya vásárol. Kaptam tőle egy darab barackot útravalónak hazafelé. Valahonnan sejtette, hogy későn lesz a hazajutás, és észrevétlen beleejtett egy gyümölcskockát a ridikülöm zsebébe, ahol a lakáskulcs és a telefon szokott dohánymorzsákat számolgatni, ha épp nem használom őket. A Cili, akivel lehet zenekari próbát lesni a vágóhídi telepen anélkül, hogy kritizálna bármit is a világon. Ehhez persze nagyban hozzájárult az a körülmény is, hogy nem kellett a babakocsiban csücsülve várnia, amíg Anya és kerianyu megisszák a dobozos löttyüket, de akkor is. Nem vagyok gyerekutáló. Ciliért például rajongok.
És aztán kezdenek visszacsengeni dolgok, hogy az amúgy elképesztően jóarc anyukám, akinek jelenleg az alkoholfüggőségét próbáljuk valahogyan szintre hozni, azt mondja apámnak: hát szarnám én le, hogy nincs pénzünk, ha nem lenne a gyerek. Minden ikszedik mondat végén ott van, hogy dehát ott a gyerek. Meggyőződésem, hogy a legkisebb rosszindulat nélkül mondta, becsülöm, hogy őszintén kimondta akkor és örülök, hogy nyomot hagyott bennem. Különben én jócskán át lennék vágva a palánkon és elhinném a sok rózsaszín cukros hányást a rokonoktól, barátnőktől, médiából, hogy a terhesség csupa öröm, a gyereknevelés jujdejó, és a nő azért van a világon, hogy gyereket hozzon rá. És víg esztendőt.
Asszonypajtásomnak elment a babája. Fájt neki, kint is-bent is, azért a férje félálomban rámászkált, mert a férje egészséges házas férfi. Tapintatlan, "értem én, de leszarom" jellegű métely, ami utána nagyon mélyen befúrja magát az ember lelkébe. Asszonypajtásomat akkoriban folyamatosan szabdalta a félelem, hogy vajon lesz-e olyan időszak a közeljövőben, hogy férj szponzorálja őket és nem ők férjet, lesz-e tartozásmentes vagy legalábbis konszolidált tartozással rendelkező háztartásuk, mert férj szorgalmasan, egyem a szivét, tényleg szorgalmasan dolgozott egy iszonyúan lehúzós kompániának, mert hát azt szereti és a főnök jóarc és különben lesz ez még jobb, megvárjuk.
Asszonypajtás támogatta, mert szerette volna elkerülni a sodrófás feleség gyanúját is, a nyomasztást pedig vitte a hátán egyes-egyedül. Node félre a panasszal, nő vagy, kötelességeid vannak. Teljesíts.
Átmeneti állapot. Minden az, mondaná párom.
Amikor anyukámék albérletben éltek, és már nagy huszonéves ló voltam, arra eszméltem, hogy ezek mustárral vékonyan megkent kenyeret esznek napi egyszer, tesó szintén, mert bazmeg elviszi az albérlet meg a számlák a fizut. Segítettem, amennyire lehetett, csak tanítottam, amiből nagyon vicces éhen pusztulni. Legalább szép vékony lesz az ember. Aztán úgy voltam vele, inkább nem asszisztálok, mert bár a fizujukat elviszi a bérleti díj, meg a számlák...
Meg az alkohol, de hát az más. ("Te meg cigifüggő vagy kislányom. Az mivel jobb..?")
Félek a terhességtől, a gyerektől, az anyaságtól. Lehet utálni, kövezni - sajnálom, de már belém ivódott, hogy ilyenkor lelkifurdalni kell. Mert más meg hogy szeretne és másnak nem lehet, te meg eldobod. Te meg nem akarsz. És aztán elmondom, hogy nem akarok, ennek eredményeképp válogathatok a cuki címkék között: hülye, önző, nőietlen, egoista (ő minden vonatkozásban a kedvenc címkéim egyike), és van, aki ilyenkor kíváncsi lesz a karrierem alakulására is. Természetesen szánalmasan alakul.
Azt hiszem, kezd összeállni az a lista, amiért nem akarok csinálni-csináltatni... megosztom magammal, hátha majd a naugyemegmondtam öt év múlva kismama én elolvassa és azt mondja, hogy naugyemegmondtam. (Szia, négy évvel ezelőtti önmagam, éppen korrektúrázom, amit írtál - nem vagyok kismama, jövő héten megyek aláírni az első nyilatkozatot a műtéthez. Semmi nem változott.)
1.) A kismama azért tud terhes lenni, mert van hozzá kispapa. Kispapát nem emésztik föl a szervezetében termelődő extra anyagok, amik a szerelem fejlődő gyümölcsét hivatottak védeni. Nem veszít semmit a férfiasságából, ugyanolyan szexi férfi marad, mint ahogy kismama megismerte (ha van ideje adni magára - ha nincs, nem fog). Kismama megváltozik, több dolog nem esik jól és egyre furcsább dolgok esnek jól. Közben meg így meg úgy néz ki. Igen, természetes, hiszen tök új helyzet, persze hogy bizonytalan, persze hogy nem úgy néz ki, ne legyél már hülye, kislányom.
De kismama bizony azt a nőt, amin eddig dolgozott, azt úgy személyiségestül, külsőjegyestül, mindenestül elveszíti. Kétségem nem fér hozzá, hogy boldogan, hiszen kismamának most Gyümölcs az első és egyetlen. Nem apa, nem ő, nem marinéni, hanem a Gyümölcs.
Én lassan nyolc éve öngyilkos voltam. Visszaküldtek. Előtte volt másfél nagyon kemény évem a pokolban. Tudom, milyen, amikor nem vagyok meg. Még egyszer nem akarok nem meglenni.
2.) Miután kismama leszállította Gyümölcsöt a világnak, tehát Gyümölcs szépen veri vissza a napfényt a rokonság legnagyobb örömére, kismama lassan, de biztosan konvergál a világ hülyéje felé. Bár kismama tölti vele a 24 órájából a 25-ödiket is, marinéni, anyós, barátnő, apuka, bármelynéni sokkal jobban fogja tudni, hogy Gyümölcs mikor éhes, melegevanos, fázik, pelenkacserés, mittoménmibajás. Utóbbi opció e közönség számára nem létezik, e közönség mindig kivétel nélkül tudja, mi Gyümölcs baja. Kismama pedig szégyelli, hogy ő nem.
Halványan utalva egy későbbi pontra, tegye föl a kezét, aki szivárványos jókedvvel, csillogó szemmel és tudásra szomjasan kérne segítséget tőlük.
Oké, úgy is jó, ha csak én látom.
3.) Kismama nem tud dolgozni, mert gyerekezik. A kismamát ezért nem fizeti meg keksz se. Ezért a kismama él abból, amit kap innen-onnan. Nem tudok olyat mutatni a környezetemben, egyet sem, akinek úgymond van miből adjon erre az esetre. Hatvanévesen szolgálati lakásban élő anyukámék. Szintén nemfiatal expedagógus, amúgy súlyos beteg Anya (aki a párom anyukája amúgy). Százhúsz körüli az első időszaki mittoménhogyhívják támogatás, száz belőle a lakás, húsz pelenkára el is ment, köszönöm. Ennél a többi időszakban már kevesebb jut. Nem kicsit, nagyon. Hogy tessék, apa dolgozik-e? Dolgozik ő szorgalmasan. És megkeresi vele a havi nettó négyszázat, ja nem. Igen, más is megcsinálja. Igen, mindig van valahogy. Ez kinek alap, kinek nem. Apa szereti a munkáját, amúgy is rendszerellenes, nem bírna ki egy főnököt, nem egy rendszeres nyolctólnégyig munkaidőt, értelmetlen robotolást, ő ebbe belepusztulna. Én meg megértem, jóvanapa, csinájjad. Visszautalnék az előzőekben említett sodrófásfeleség-rémképig.
4.) Nevezzük mondjuk Andrisnak. Andris nagyfiú lesz, mert van olyan rendes, hogy annak ellenére, hogy kismama (én) a mindenki által elmondottak alapján lassan kurva öreg lesz ehhez, nem bünteti azzal, hogy bármelykórosnak születik. Meg mert kismama (én) fölneveli rendesen. Andrisra az vár, hogy pont olyan robotmelót végezzen, mint amitől apa drazsézik, bizony nyolctólnégyigben. Aztán Andrist basztatják a többiek a suliban, mert Andrisnak nincs pokémonos telefonja, kutyafasza kütyüje, nem szív műtrágyát sósavval. Anya erre azt mondja, hogy Andris drága, a kutyafaszakütyüsöket majd meglátod hogy fognak rothadozni, amikor te már tudós világhírű jódolgozó kőgazdag rendesember leszel. És Andrisnak tök el fog szállni az agya attól majd harminc körül, hogy takarítania kell az időközben manágerré avanzsált kutyafaszakütyüsök alól a szart (nem biztos, hogy szó szerinti értelmében), cserébe annyi pénze sincs, hogy megkérje szépen a bankot, ugyan rakjon már rabszolgaláncot a kis kezére az elkövetkezendő húsz évre egy vidéki garzonért cserébe. Nagynehezen lesz Andrisné, akit én nagy szeretettel és tudatossággal fogok kioktatni majd arról, hogy a fiam milyen. Andrisnét pedig látogatni kezdi a fenti társaság, marinénistül.
Kell ez nekem?
Neked?
A gyerekednek?
Hány éve is "lesz az jobb is"?
De persze, mindig volt valahogy.
Ami a legfontosabb pont:
5.)
MINDEN, de minden tiszteletem azoké a kismamáké, akik merik vállalni a maguk elvesztését, a lemondásokat, az állandó fáradtságot, a konstans idegbajt Gyümölcsért. Értem, látom, tudom, érzem, hogy Gyümölcs sokkal több örömet hoz, mint nemörömet. Hiszen Cilinél nagyobb tündér a fold kerekén nincsen. Soha, senki ne álljon hozzá így, ahogy én teszem, mert tudom, hogy ez rossz.
Ez itt nem egy észosztó írás, ez kérem *önterápia*, mert ha valamit rosszul csinálok, had járjak már utána, miért...azon kívül, hogy bár van, de nagyon, nagyon gyenge az én hitem az Istenben.
Irigyellek titeket, bátor és csodálatos Kismamák! :)
Píszí nyilatkozat: ha valakit/bárkit/bármit bántottam ezzel, akkor felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy nem akartam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!