Falak között, falak mögött

{Tájékoztatom, hogy az önnel történő beszélgetést rendszerünk rögzíti. Fölhívjuk figyelmét a rendszeres időközönkénti töredezettség-mentesítésre, mely feltétele a tulajdonában lévő biohardver garanciális - }

{csönd}

Figyelj, csak annyit akartam... Hallasz...? Hahó...

{csönd}

Annyit akartam, hogy jól vagyok. Hogy nem kell gyógyszer egy szem se. Semmi. Se rivotril, se kalmopirin, se cévitamin, se semmi. Rendben vagyok. Dolgozom, szeretem a munkámat, szeretem a kollégáimat, a világot, az életet... azt leszámítva, hogy nem lehet gyerekem, egészséges vagyok... hallod?

{csönd}

{csönd}

{csönd}

-- két hónappal később --

Fárasztó nap? Nincs olyan. Örvendezős nap van. Amikor van munkám, amit szeretek, és Isten után az egyik nagyon fontos dolog, ami mindig, mindig segít rajtam. Amikor az állomástól hazáig tartó húsz percben búcsút veszek a biztonságtól biztonságig tartó vonatzakatolástól, és Cira kicsi macskaszívében egy csöppnyi harag nélkül kiköveteli magának az első otthoni érintésemet.

Telefoncsörgés. Chad Smith-t nem zavarja, hogy a szívem nem tudja hirtelen, hol az egy.

- ...Persze, gyere nyugodtan... nem, nem baj, hogy ennyi az idő. Csörögj, ha itt vagy. Várlak. Szia.

{…}

- Hát szép jó estét.

Vigyorgok, be nem áll a csőröm. Jókedvem van. Itt van. Érdeklem. Kíváncsi rám. És megint olyan édesen részeg. A helyére teszi a cipőjét, tudja, hova akassza a kabátját. Mosolyog, puszi-puszi, leül, sört bont. A tévé szolgáltat némi háttérzajt nekünk.

Formális „mi újság”-ok.

- Ó, semmi extra – válaszolom, nem tudom abbahagyni a mosolyt. - Dolgozom ezerrel, pörgős, tök jó, szeretem a supportkodást. És mindenki hihetetlen arc. Ja, ez a Balázs gitárkábele... szerinted mekkora durva...?

A zene az igen. Azt vágja. Azt nagyon szereti, az az, amiben ő önmaga. Neeeem, nem a munkája, nem az agyonra frusztrált család... a zene. A zene.

- Hú, ez igen. Na ez olyan, hogy...

És magyarázza, hogy mit tud a kábel. A felét se értem, de mosolyogva bólogatok ühümökkel megtűzdelve és egy kis – legalábbis szerintem – csajszis szempillarebegtetéssel fűszerezve.

Szép desszert lehetek. Vagy nem.

Zenét hallgatunk. Szeretem. Szereti. Játszunk. Harcolósat-csiklandozósat-harapdálósat. Szeretem. Szereti. Puszi nyakra. Ruhazizegésig. És szép és jó és gyönyörű...

{csönd}

{csönd}

Zippzár. Szív zár.

Sör lehúz.

Cigi fölpakol.

- Szerintem én elballagok.

- Menjél, persze.

Kikísérem a kb. 70 centis úton az egyszem szobától az ajtóig. Nem, nem az arcomra szeretnék formális puszikat. Nem. Nincs alternatívám, hát legyen. Kettő, nem a mindenki mással szokásos három. Kérdezném: hányadikán és hány órakor legközelebb - csak hívj, érdeklődj, keress, szeress.

Nem.

- Jól van. Szia. Akkor majd beszélünk.

- Igen. Szia. Vigyázz magadra hazafelé.

Nagyjából negyedórájába telik hazaérni. Tizenöt perc. Másfél méter per szekundummal számolva a sebességét akkor hány méter a kilencszáz szekundum... higgadtan, nyugodtan búcsúzkodunk, így bizony.

Hogy integetek-e, már nem tudom. Hogy milyen utána politikai híradást nézni a jazzbass-nyúzás helyett?

Hm, tanulságos.