The Grip Co.

Pénteken késő este magam mellé vettem a könyvet is. Akkor tettem le, amikor a macska mellém gömbölyödött. Olyankor az egyenletes dorombolása, szuszogása az én lélegzetemet is magához igazítja, engem pedig meglassít, belesimít a takaróba. Abba a másik világba, ahol az ember alvás közben átkerül, szintén mindig egyedül kell menni. Péntek éjjel valami rémisztő helyzetben találtam magam odaát. Erre már van megoldásom: amikor álmomban hangosan kiabálok vagy zokogok, azzal egy kicsit közelebb kerülök az ébrenléthez és innen már könnyebb: át tudom forgatni a kiabálást, zokogást nevetésbe, megálljt parancsolhatok a történetnek, megkérdezhetem az ottani magamat, hogy akarom-e megoldani azt a rémisztő helyzetet, vagy majd később. Péntek éjjel is ezt használtam, és ébredés után a könyvre esett az első pillantásom, a két ölelkező felnőttkézre. Miért nem parancsolok megálljt a történetnek, miért nem forgatom a kiabálást, a zokogást nevetésbe - ébren? Több okból is "elfogyhatott a levese...

Hét órától kilencig csak hízott a köd, az erdőből a lakótelepre nőtt. A konyhából lestem, hallgattam közben a madarakat. Megborzongtam, mélyebbre bújtam a pulóverben - hűvös van még. Nehéz szívvel ütöttem újra fel a könyvet. A borítóján egy férfi és egy nő keze öleli egymást. A szerelemről mesél benne egy bácsi, aki az előadásaiban fura hanghordozással beszél, mintha egy idős, kövér, puha fehér macska beszélne mosolyogva. Bölcsek a szavai, nehezen érintenek meg, de megtörténik. A két kéz a borítón - hiányzik belőlük valami, ez két egymáson meghalt ember keze, az utolsó érintésükbe fagyva. Hiába nyugtatom magam azzal, hogy a nyomdában sikerült rosszul a színkeverés, tudom, hogy az én szívem hideg. Megszánom a könyvet, a jószándék hozta őt, ő igazán nem tehet az én szívem állapotáról, tiszta ruhában, kedvesen köszönve lépett a lakásba, helyet foglalt az asztalon, illedelmesen megivott egy teát és elfogyasztott egy emberes adagot a kíváncsiságomból. Csend lett. Vigyázva kinyitotta...