Anya olvas (Müller Péter: Vallomás a szerelemről)

Hét órától kilencig csak hízott a köd, az erdőből a lakótelepre nőtt.
A konyhából lestem, hallgattam közben a madarakat. Megborzongtam, mélyebbre bújtam a pulóverben - hűvös van még.

Nehéz szívvel ütöttem újra fel a könyvet. A borítóján egy férfi és egy nő keze öleli egymást. A szerelemről mesél benne egy bácsi, aki az előadásaiban fura hanghordozással beszél, mintha egy idős, kövér, puha fehér macska beszélne mosolyogva. Bölcsek a szavai, nehezen érintenek meg, de megtörténik.

A két kéz a borítón - hiányzik belőlük valami, ez két egymáson meghalt ember keze, az utolsó érintésükbe fagyva. Hiába nyugtatom magam azzal, hogy a nyomdában sikerült rosszul a színkeverés, tudom, hogy az én szívem hideg.

Megszánom a könyvet, a jószándék hozta őt, ő igazán nem tehet az én szívem állapotáról, tiszta ruhában, kedvesen köszönve lépett a lakásba, helyet foglalt az asztalon, illedelmesen megivott egy teát és elfogyasztott egy emberes adagot a kíváncsiságomból.
Csend lett. Vigyázva kinyitottam és ő  belefogott a történetbe.

Azzal kezdte, hogy a szerelem önvarázslat, hogy magadat viszed bele ebbe a kemény történetbe, ha akarod. Emlékszel?
Mondtam, persze, emlékszem: örültem, hogy érdeklődik egy ilyen magamfajta sérült után, és emlékszem a volt barátnőjére, és arra is, hogy az a lány mennyivel szebb volt, jobb volt, és hogy azt a lányt mennyivel többen szerették, mint engem. És hogy az a lány az ő területéről jött és mégsem maradtak meg, ennélfogva lehetetlen, hogy pont mi megmaradjunk, de mégis, ha egyszer érdeklődik egy ilyen magamfajta sérült után, miért ne becsülném meg ezt a morzsát, de csak óvatosan, mert vigyázni kell magamra.
Nem mertem beleszeretni. Tudtam, éreztem, hallottam, hogy a lány még mindig erősebb nálam, és még sokáig így volt, míg meg nem értettem, hogy az ő kapcsolatuk már magasabb szintre emelkedett, mint egy mezei szerelem, amiről nyálas és dühös nótákat énekelnek.
Mondtam azt is a könyvnek, hogy aznap este a hírrel elmentem a mellkasomban lakó őrzőhöz. Mint mindig, a szívem előtt strázsálva találtam. Aznap különösen szigorú volt: tudod, mivel jár, ha elveszted a kontrollt - ugye, nem akarod megint?
Megnyugtattam: nem akarom.
Jóval később pironkodva bevallottam, hogy átvertem; egyben megköszöntem neki, hogy a mindent porig romboló erdőtűz helyett inkább levesfőzéshez hasonlóan szerethettem bele a fiúba. Az őrző bólintott, és erősebb fogásra váltott a lándzsán. Csalódottnak éreztem, a szerelem - vagy ki tudja, mi - mégiscsak beosont a háta mögött.
Mondtam a könyvnek, hogy innentől klasszikus a sztorink, pszichológusok, kapcsolatterapeuták szokták előszedni ezt a dohos szagú, nyirkos szcenáriót. Jönnek a mindennapok, megkopnak a színek, elfáradnak a szárnyak, marad a szárny nélküli, meztelen, szürke csiga-emberlét, jön a semmi sem jó, a panasz, a pofon általi tanulás. Oda-vissza.

Észre se vettem, hogy a könyv már percek óta tág szemekkel csak bámul. Mellém ült a kezemből, úgy folytatta a mesélést a válaszomra. Valami misztikus tanítást emlegetett, Szerelemvallás névvel illette. A tanításból idézett is, ezeket a vége felé sajnos már nem volt erőm elolvasni, csak átfutni. Észre se vettem a szikét a kezében, azt sem, hogy már megvágott valahol, csak azt éreztem, hogy valami kesernyés dolog folyik valahonnét. Hogyan is hihetnék valamiben, ami ellen saját Őrzőm van, hogyan is hihetnék egy olyan dologban, amely hihetetlen magasságokba emel, hogy onnét pofára ejtsen, és ha már pofára ejtett, cserben is hagy, de úgy, hogy kisujjad-egyedül, úgy, hogy mindenki, az anyád is, majd annyit mond, lépj túl rajta, meg majd jön másik. Hogy gyakorlatilag munkaképtelenné válsz, életképtelenné, féreg-kicsivé. Úgy hagy egyedül, hogy azt fogod érezni: aki eddig szeretett téged, az - közönséges leszek - konkrétan a romjaid közepére szarik egyet.
Miközben a szerelemről nyálas és dühös nótákat énekelnek, ezt tudja. Meg gúnyosan leköpni, azt tud.

A könyv mélyet sóhajtott, gyere, mondta, nézd, ebben vastagon benne van a Nőséged, igen, így naggyal, hiába vagytok rosszban. Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek. Nőj fel: ezt mind nem a szerelem csinálta, hanem az eltorzult tudatú férfialapú társadalom, ugyanaz, amelyik egy nő abortuszáról, nemi erőszakáról, savval leöntéséről dönt, jogot szolgáltatva, de nem igazságot. Nem hagytunk titeket önmagatoknak lenni, mondta a könyv. Látom, együtt gondoljuk azt, hogy csak két erős Énből lehet erős Mi. Egy erős férfi-Énből és egy erős nő-Énből, mondta.
Ettől fellelkesültem. Észrevette, így hát bátran mesélt hát tovább, hivatkozott a Bibliára, Pál apostolra, Jézusra, lelkészekre, papokra, pápákra. Szent Teréz anyáról egészen sokat mesélt. Mindet a szerelem felől nézve, egy olyan szemüveg felől, amit ha felteszel, le már nem veheted - majd leugrik, amikor akar.
Mindent hosszú évek tapasztalatából, erőn felüli ember- és életismeretből merítve.

Meghallgattam, de már nem bólogattam. A keserű folyadék helyébe valami üresség feszült, egy vékony, erezett hártya, amelyet nem levegő, nem víz tölt ki, hanem vákuum.
Azt mondtam a könyvnek, hogy most egy átlag felhasználóra emlékeztet, aki összekeveri a gyártót a futárral, tudom én, hogy a Bibliát félreértelmezik, de ez nem a Biblia hibája, nem azé, akik azt írták, nem Aquinói Szent Tamásé, Pál apostolé, hanem az emberi gonoszságé. Nem bánom, hogy másképpen hivatkozol, nem bánom, hogy más a Szentírásunk.
Annyit érzek, hogy nem fogsz nekem válaszolni. Kérdezni jöttél. Válaszolni más fog.

Az emberi gonoszság túl erős, Könyv. Az, ami a szerelmet is vakarccsá teszi, aminek a gyógyításához a szerelem nagyon, nagyon sajnálatosan kevés, mintha elcseppfolyósodott belső szerveket akarnánk algopirinnel meg hűtőfürdővel gyógyítani. Amikor a házasság szentségét pár év alatt szétcsapja az alkohol, emberi gonoszságról beszélünk. Amikor a házasság szentségébe pár év múlva beledöfik a vádaskodást, és kibélelik a kényszerítettség érzésével, emberi gonoszság van abban. Azt mondod, abba a szerelembe, ami bántó és kevesebbé tesz, nem szabad belemenni... Most, hogy jöttek a hétköznapok, megkoptak a színek, elfáradtak a szárnyak, nincs miből kikeverednem.
Mondd meg, Könyv, hová tettem a levesemet, amit a porig égető erdőtűz helyett főztem?
Felé nyúltam, de a következő lap helyett már csak a kemény borító maradt.
Elfogyott.