Éjszakai utazásaim

Megállok egy útmenti kifőzdénél – a kamionosok miatt éjszaka is nyitva tart. Kávét kérek és citromos süteményt, mint a Született Gyilkosok Mickey-je.
- Ismered Oliver Stone-t? – kérdezem a pultos lányt.
- Ide nem járnak külföldiek – jön a válasz. Olyan mosolya van, mint Marlene Dietrichnek; melegséggel tölt el.
- Melankólia, mon cher! – vigyorgok rá, majd fizetek és távozom.
Kilépek az épületből, és összehúzom magamon a kabátomat. A csípős szélben már nem is tűnik olyan mosolygósnak Marlene Dietrich.
Nincs kedvem visszaülni a kocsiba, ígyhát hosszan gyalogolok az éjszakai országúton. Kettő óra körül csikorogva fékez le mellettem egy régi Fiat.
– Merre mész? – kérdezi franciául a benne ülő fiatal lány.
– A Balatonhoz – válaszolom rekedten, miközben lehajolok a kocsi ablakához.
– Ülj be, elviszlek magammal! – válaszolja kedvesen, és kinyitja nekem az ajtót.
Életem leghosszabb utazása kezdődik. Bejárjuk egész Magyarországot térben és időben. Látom harcolni és letelepedni a vaskor népeit. Megsimogatom a szarvast, ami idevezette az őseinket. Átélem Hunnia felemelkedését, és bukását. Úgy nézzük végig a kis Fiatból a világháborúkat, mintha autósmoziban ülnénk. Lehangoló látni az atomcsapás sújtotta Pest betoncsontvázait, a temetetlen halottakat, az elhagyott országot. Már nem emlékszem mikor vesztem el az eszméletem.
Visszaérkezünk a hotelhez, és én szédelegve kiszállok a kocsiból.
– Mégsem jutottunk el a nagy vízig – mondom búcsúzásként.
– Nem – válaszolja mosolyogva – de nem bánod, ugye?
– Nem tudom. Tényleg, mi a neved? – kérdezem a félig felhúzott ablakba kapaszkodva.
– Marian – vigyázz a kezedre! – szól rám a rövid bemutatkozás után, majd gázt ad és elhajt.
– Tudom mit jelent a neved! – kiáltom a kocsi után az éjszakába – Tenger! Azt jelenti, tenger!