Koszos kis lokál volt a törzshelyem. Falait dohányfüsttől foltos, meghatározhatatlan színű tapéta borította. Az asztalok kopottak, a székek recsegősek. Valamikor feketére lakkozták őket, de az idő csontszínű foltokat radírozott, az egyébként sem vidám színekbe. A bár sarkában régi versenyzongora állt, tetején rumos üveg pihent. A mellette húzódó pult maszatos, pléh lapján poharak sorakoztak, amikkel Csíkos Beni végzett. Vele szemben az italpolcon olcsó, égetett szeszek, és ahogy ismerem őt: áldozatok lesznek az éjszaka hátralévő részében. Edit, a pultos lány lépett a férfi, és a polc közé:– Nem kellene már többet innod – próbálta lebeszélni a férfit. Beni csak morgott valamit, és folytatta tovább a poharazást. A lány megcsóválta fejét, és eltűnt a pult mögötti helyiségben.
Amint odakint felgyulladtak a gázlámpák, előkerült Macska, a bárzongorista is. Töltött magának a hangszer tetején álló üvegből, majd elmerült a fekete-fehér csontbillentyűk rengetegében. A jazz dallama úgy járta át a terem minden apró zegét-zugát, ahogy az erős rum olvad szét az ereidben. Felmelegít, lenyugtat, elálmosít.
Ahogy a ragacsos éjszaka rátelepedett a városra, úgy jelentek meg az ismerős arcok a csehóban. Nem tudom mikor, és hogyan érkeztek: egyszer csak ott voltak. Csendben, egyenként. Suttogva beszéltek, mosolyt nem láttál az arcukon. Tragédiák hosszú láncolata csatolta őket az édeskés illatú estékhez, ehhez az édeskés szagú presszóhoz.
Az én tragédiám nem sokkal éjfél után érkezett meg. Leült a szomszéd asztalhoz. Hosszú, vékony cigarettát vett elő, és gyufával gyújtott rá. Sosem láttam még ilyen szép nőt, ezen a rossz hírű helyen. Fátyolos, sötét barna szeme volt, olyan tekintettel, mint egy szakadék. Elképzeltem, ahogy leránt a mélység, és csak zuhanok. Soha többet nem tudom, merre van a lent, és a fent. Az ajka vörös volt, mint a pesti, nyári hajnalok. Ilyen árnyalat mellett fekete-fehér díszletnek tűnt csak az ivó. Sötét bubi frizurája tökéletes összhangban volt betegesen világos bőrével, és vékony alakjával. Mozdulatai légiesek – ahogy magához intette a pincért – szinte együtt kavargott a cigaretta füstjével.
Amint odakint felgyulladtak a gázlámpák, előkerült Macska, a bárzongorista is. Töltött magának a hangszer tetején álló üvegből, majd elmerült a fekete-fehér csontbillentyűk rengetegében. A jazz dallama úgy járta át a terem minden apró zegét-zugát, ahogy az erős rum olvad szét az ereidben. Felmelegít, lenyugtat, elálmosít.
Ahogy a ragacsos éjszaka rátelepedett a városra, úgy jelentek meg az ismerős arcok a csehóban. Nem tudom mikor, és hogyan érkeztek: egyszer csak ott voltak. Csendben, egyenként. Suttogva beszéltek, mosolyt nem láttál az arcukon. Tragédiák hosszú láncolata csatolta őket az édeskés illatú estékhez, ehhez az édeskés szagú presszóhoz.
Az én tragédiám nem sokkal éjfél után érkezett meg. Leült a szomszéd asztalhoz. Hosszú, vékony cigarettát vett elő, és gyufával gyújtott rá. Sosem láttam még ilyen szép nőt, ezen a rossz hírű helyen. Fátyolos, sötét barna szeme volt, olyan tekintettel, mint egy szakadék. Elképzeltem, ahogy leránt a mélység, és csak zuhanok. Soha többet nem tudom, merre van a lent, és a fent. Az ajka vörös volt, mint a pesti, nyári hajnalok. Ilyen árnyalat mellett fekete-fehér díszletnek tűnt csak az ivó. Sötét bubi frizurája tökéletes összhangban volt betegesen világos bőrével, és vékony alakjával. Mozdulatai légiesek – ahogy magához intette a pincért – szinte együtt kavargott a cigaretta füstjével.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!