Motiváció

Az emberi méltóságod olyan dolog, amit csak te tudsz magadnak visszaszerezni. Ha fiatalon veszíted el, kevésbé hallod a homokórát peregni, és tudod azt mondani magadnak, hogy azért helló, van még hátra egy jó harminc-negyven, azt csak nem kellene már egy pszichiátrián szétszedálva, nyöszörögve tölteni. Ha ugyanez ötven-hatvan körül történik, az nagyobb para, főleg ha nem tudsz belőle kiszállni. Dráma nélkül próbálom írni: jó eséllyel végzetes.

Apám az elmúlt tíz évben olyan munkákat vállalt el, amikkel a család lakhatását biztosíthatta. Ez lebegett a szeme előtt, meg az, hogy ezzel ő segít az ott élőknek. Szívesen is csinálta, aztán a lelkesedése úgy hagyott alább, ahogy egyre inkább szembesült a szolgáltatást igénybe vevők kegyetlenségével – kivételek persze mindenhol vannak, ahogy idióták is mindenhol vannak, hagyjuk a közhelyeket a továbbiakban. Tény, hogy a gondnoki munkának, kukahúzgálásnak, javításoknak, lépcsőház-seprésnek semmilyen becsülete nincsen, bármennyire is végezd odaadással. Kedves embertársaink egy részének a technikai személyzet (nálunk a cégnél így hívják őket, szerintem sok múlik ezen is) nem nagyon több, mint egy takarítórobot, tudod, az a korong alakú kis cucc, ami fölszedi utánad a morzsákat, hajakat, porcicákat. Ahogy abba belerúg, az emberbe is belerúg, ha épp útjába kerül – na nem fizikai értelemben, hiszen az csúnya dolog. A folyamatos cseszegetés, semmi nem elég jó-hozzáállás állandó célpontjának lenni nem épp felemelő. Sőt, nagyon súlyos érzés, ami lassan ugyan, de mégis összeprésel. Előbb-utóbb elhiszed nekik, hogy a munka, amit végzel, a legalja; aztán azt is elhiszed lassan, hogy nemcsak a munka, hanem te is legalja vagy, aztán ennek megfelelően is kezdesz viselkedni, majd leépíteni magad, melyhez utak egész kis tárháza vezet.


Igen, otthagyhatta volna ezt a munkakört, de nem tudott kijönni ebből a fenti folyamatból időben, most meg már semmi motivációja nincsen. Képzeld el, hogy a te legfőbb motiváló erőd az elismerés. Ezért hajlandó és hajlamos is vagy sokszor erőn felül teljesíteni. Jön egy élethelyzet, amiben a szükség rákényszerít egy olyan munkára, amelyben negyedévente egy „köszi” esetleg belefér, egyébként az osztályrészed némi lenézéssel vegyes semmibe vevés. Te is érzed, hogy ez  rövid távon talán megy, de évtizedekig kevésbé - az a tudat, hogy lassan, de biztosan már ezt sem fogod tudni ellátni, talán még borzasztóbb. Úgy megtartani az emberi méltóságodat, hogy mindeközben egy cső lóg onnét, hamarosan pedig egy második fog a hasadból, ha nem akarsz kétnaponta kórházba járni és négy órát egy szekrény méretű géppel barátkozva tölteni, azt hiszem, nagyon nehéz.


Anyu nyugdíj előtti segélyen van. Takarít közben, asszem amúgy tilos lenne, de máskülönben esélytelen, hogy megéljenek. A régi képeken törékeny, miniszoknyás lány mosolyog, rövid tincsei a füle mögé kunkorodnak, ő tartja el a családot a pesti fizetésből, adminisztrátor először, aztán revizor ugyanannál a cégnél, ahol apu dolgozik. Pár év és osztályvezető, még emlékszem, amikor vizsgára készült, akkor is egyjegyű éves lehettem, mosoly nélkül, sápadtan szólt rám, hogy most nem lehet, kislányom, tanulok, kérd meg a mamát. Utána jött a vendéglátás, aztán ahogy az üdülős munkának is vége lett, ő is elindult a méltatlan melók lejtőjén. Takarító, vécésnéni és társai, mind olyan munkák a gondnokihoz hasonlóan, hogy ha nem lenne, mindenki belefulladna a saját szemetébe, koszába, szarába és ehhez képest jó, hogy le nem köpik. Kopogtattak a betegségek is szép sorjában. Pajzsmirigybaj. Beállították, ők bizony nem vizsgálják, az ott be van állítva és kész. Diabétesz, ahogy az ő anyujánál is. Már szúrni kell az inzulint, meg lehetett volna úszni diétával, de nem sikerült tartani, mert ennyi örömem legyen már. Endometriózis miatti sipoly. Vizsgálják, korához képest minden okés, minek foglalkozni vele. Nem ment tovább. Nem figyelek magamra, van elég baja a világnak, amire nekem kell figyelnem, ebbe már nem férek bele, ezt üzente. Azt üzente, hogy kiteszem a lelkem, de nem becsülnek, nem szeretnek, így hát én sem magamat. Mit is becsüljek magamon, ha miattam nincs a családnak biztos lakhatása, sőt annyira haragszom magamra, hogy lassan, de biztosan leépítem magam – és ha lehet, előbb haljak meg, mint apa, mert ha nem, akkor nagyon hamar követem.
Így lett az én öntudatos, független, önmagáért mindig klasszul kiálló anyukámból középsúlyos alkoholista takarítónéni, apuhoz hasonló fokú motiválatlansággal. Ha erre jön az altatás: "de hiszen dialízissel/egy kordában tartott rákkal még tíz éveket simán elélnek emberek”; „megváltozott munkaképességűként is tud dolgozni”, akkor az ember természeténél fogva süpped egyre beljebb és aztán alszik is.

És anyuék nem mennek egymással tanfolyamra a pálinkapénzből, se táncolni (jó, ezt most már katéterrel valóban nehéz lesz), se "számítógépet tanulni", se sétálni a Margitszigetre. Ha ajándékba kapnák tőlünk, akkor sem. A válasz mindig a majd. Éveken keresztül a gyűlölt "majd". Azért, mert minket már nem kell felnevelni. Valószínűleg nekünk, miattunk éltek/élnek. És én igenis dühös vagyok. Mert a valóban szuper felnevelésünket követően az utunkat megnehezíteni vagy lehetetlen-közelbe hozni sem kell, vagy inkább már kellett volna. Az őszinte hálám mellett igenis dühös vagyok rájuk és ezt az egész helyzetet nagyon mélyen sajnálom.

És dühös vagyok a világra, erre a képmutató társaságra azért, hogy akkor, amikor a régi lakásunk elveszítése először felmerült, és én nem voltam eléggé képben a jogszabályokkal, a jogi lehetőségekkel (mondjuk tizenpár éves gyereknél ez szerintem egész ritka), hogy nem volt valaki a környezetükben, aki legalább akart volna segíteni ebben?
Dühös vagyok, mert a gondnoknak, a takarítónak és még annyi más technikai dolgozónak lényegesen kevesebb az értéke a szemetekben, mint alanyi jogon egy kitudjamármilyen-szexuálisnak. Miért? (Tisztában vagyok vele, hogy ez nem píszí, amúgy meg hahó, a világ szemléletét és nem a kitudjamármilyen-szexuálisokat hibáztatom épp.)
Dühös vagyok, mert valaki egy kurvanagy tartozást kapott ajándékba a nagykorúságba lépésekor és ennek a megakadályozásához is kevés voltam, mert nem tudtam róla időben. Senkitől. Azoktól sem, akik barátjuknak nevezték, nevezik magukat. Miért?
Dühös vagyok magamra, mert már nem tudok segíteni, legfeljebb a vegetálásban.
Mert már csupán "palliatív kezelés jön szóba."