Remény? Kamu?

Nem a remény hal meg utoljára. Az hal meg először. Ha annak vége, akkor esni kezdesz: nem a talaj lejtősödik meg, hanem a lábadból megy ki az erő, mert az agyad már nem parancsolja neki, hogy tartson meg. Hanem azt kérdezi, minek tartod?
Biztosan ismerős neked is – ha nem is indultál meg az esésben, a szélét már biztosan láttad.

A reményről mindenféle romantikus képeket festenek. Az egyik szerint haszontalan csábító, a másik azt üzeni, hogy egy érzékeny virág, aminek az életminősége a te felelősséged. Ha táplálod, megmarad és vele együtt te is; ha nem táplálod, ne csodálkozz. Mindig valami megfoghatatlan, misztikus dolog, ami jó, ha van, de néha inkább bár ne lenne. Nem tudom fejből, úgyhogy azzal a szöveggyűjteményes reményes verssel nem fogom a művelt értelmiségi pózt kivágni. Azért a bár ne lenne kategóriára rámennék, mert szerintem a reménnyel kapcsolatosan él valami fogalomzavar a fejeinkben.

Mondjuk amikor kislányként azt írtam a naplómba, hogy én leszek a poszteren pózoló gitáros csávó felesége (és nem mondjuk a szomszéd fiúé), hát lehet, hogy akkor kezdtem el benézni, hogy mi és mi nem várható el egy párkapcsolatban. Hála Istennek, erről a vágányról azért majdnem sikerült lejönni (majdnem = végtére is gitárosné lettem :) ).

Vagy amikor anyukám azt gondolja, hogy a tartozásairól szóló cetlit majd valaki hipp-hopp feltűnés nélkül kiveszi a fiókból és megeszi, a hitelező meg másnap reggel úgy ébred, hogy anyukámnak még a nevét se hallotta sose. Ennek szerintem picivel nagyobb a kockázata, szóval egy bankkal azért kicsit nehezebb szakítani, mint egy fiúval. Igen, még akkor is, ha házasság, mert abban létezik különvagyon, node ha a bank bajszát huzigálja az ember, akkor viszontlátásra, munkabér egyharmada (plusz a bankszámlán található maradék összeg x százaléka, sávosan), de úgy évekig.

Szóval a remény szerintem pont az a különbség, ami a valódi TE és az általad optimálisan elképzelt TE között van. Ha a kettő között kis távolság van, akkor megugrod, ha túl nagy, akkor kamuzol magadnak. Ha nem veszed észre (vagy leszarod) és mégis nekilendülsz, akkor vagy lecsúszol az aljára, vagy beleesel, attól függ, mekkorát kamuztál. (Ha a más kamuját hiszed el, pedig érzed, hogy valami nem stimmel, akkor is magadnak kamuztál. Sajnos.)

Azt mondja a nefrológus, hogy dialízissel még bőven el lehet élni évtizedeket? Erre anyuka megkönnyebbül, és ezt úgy rögzíti magában, hogy apukának van még legalább harminc hátra – miközben, süsse meg a világ, apuka közben erősen robog a nyugdíjkorhatár felé és agresszív, áttétes prosztatarákja van. Ha mondom, hogy nem stimmel a sztori, jön a „ne temesd még el” és társai, pedig én biztosan csak akkor fogom eltemetni apámat, ha már halott és tudom, hogy még él. A kamu-remény kombó csúnyán néz ki, rossz ránézni, rossz felismerni, tehát becsukjuk a szemünket és hárítunk, nemdebár?

Azt mondja a kocsmáros asszony, hogy persze, majd hozzátok az árát legközelebb? Amikor a sok legközelebb miatt pár tízezerre felhalmozódott a sár, akkor a kocsmáros asszony lesz a fekete bárányka, nem aki jó függő módjára élt a lehetőséggel és megiszogatta a pár tízezret? Melyikük lesz előbb kiközösítve a kerületben? Tessék tippelni.

Az igazi, tiszta remény az teljesen más. Annak nem szabad meghalnia, se előbb, se utoljára. Mert akkor esni kezdesz. Nem a talaj lejtősödik meg, hanem a lábadból megy ki az erő, mert az agyad már nem parancsolja neki, hogy tartson meg, hanem azt kérdezi, minek tartod?
Igyekezz, hogy legyen rá válaszod.