Volt egy este, amikor először beszélgettünk vele a halálról komolyan.
Őszintén örültem annak, hogy nem zárkózik el, nem üti el trollkodással. Erős családi tabutémát feszegettem ezzel. Az idősödéssel is nagyon nehezen néz szembe, nem még a halálával. Mégis kinyitotta az ajtót előttem és beengedett erre a területre.
Nem tudom, voltatok-e már úgy templomban, hogy éreztétek Isten jelenlétét. Ugyanaz az ünnepélyes, méltóság- és tiszteletteljes érzés belépni apu szívének ebbe a szent szobájába, azóta is, minden alkalommal, ha beszélgetünk a halálról. A világ legszebb ajándéka, megnevezhetetlen fokú bizalom, ha valaki ide beenged. Aputól különösen.
Apu szeret erős, biztos kezű, éles eszű szakember lenni, következetes, állhatatos családfőként racionális és mégis szeretetteljes döntéseket hozni.
Szeret mesélni a pontlövő honvédról, az ígéretes focistáról, az inkább ésszel küzdő cselgáncsozóról, a tehetséges üzletkötőről. Nem is magára a történetre figyelek olyankor talán, hanem a szemében a csillogásra, a szája sarkában a mosolyra, az arcára, amikor nem jut eszébe az őrnagy neve. Közben stratégiákat építek, nyitom a fejemben a térképet, leszúrom a piros fejű gombostűket, itt volt a Vegyi lerakata, ott volt a Láng-pálya. Aki őt tanította a szakiban, az lett később a felettese a cégnél; kétszer születtem katonakorában, hogy kétszer mehessen eltávra; és a honvédségnél is voltak kasztok, mégpedig a kopaszok, a gumik meg az öregek. Ő olyankor megint a fiatal katona, várja haza a felesége, Zsóka - persze, neki is hiányzik az otthon, de most feladat van, koncentrálni kell, nem akar a legjobb lenni, mégis harmincat lő; bezzeg a körletükből a másik kishonvéd, neki otthon jár az esze mindig, miatta büntetik a szakaszt az elöljárók, míg aztán a körlettársak meg nem fenyítik.
Apunak olyankor nagy, puha szárnyai nőnek, megfogja a kezünket, öcsémét meg az enyémet, és visszarepül velünk negyvenpár évvel ezelőttre, leérkezik velünk a lőtéren, ott fekszünk mellette hason, látjuk az ujját a gépkarabély ravaszán. Vele együtt nézünk szét a futballpályán, nézzük, ahogy küzd az ellenfél játékosával, kiabáljuk, hogy hajrá apu, megroppan a szotyi a fogunk alatt, még a sót is érezzük talán.
A visszaérkezés fájdalmasabb. Apu mindig hirtelen teszi el a szárnyait, én általában reccsenősen pofára esek, vissza a szolgálati panellakás padlószőnyegére, és olyankor apu sokkal öregebb, mint a valóságban. Kíméletlenül vékony a lába a futballistáéhoz képest, kíméletlenül vág a szemembe a térdénél tekeredő sárgás katétercső, túl hosszúak a körmök a meg-megreszkető egykori pontlövő-kézen. Olyankor nagyon hálás vagyok azért, amiért még itt lehet, és egyszerre nagyon kemény a jövő súlya. Azé a jövőé, amikor úgy nézek erre az ajtóra, hogy üvölt belőlem ezeknek az utazásoknak a hiánya. Azé a jövőé, amikor a kiköltözéskor kivágok egy darabot a padlószőnyegből, mert azon rajta van apám lábnyoma.
Amikor a halálról beszélgetünk, én meg apám, tudom, érzem, hogy hallgatja a kiskatona, a focista, az üzletkötő. Őszintén remélem, hogy Isten is.
Őszintén örültem annak, hogy nem zárkózik el, nem üti el trollkodással. Erős családi tabutémát feszegettem ezzel. Az idősödéssel is nagyon nehezen néz szembe, nem még a halálával. Mégis kinyitotta az ajtót előttem és beengedett erre a területre.
Nem tudom, voltatok-e már úgy templomban, hogy éreztétek Isten jelenlétét. Ugyanaz az ünnepélyes, méltóság- és tiszteletteljes érzés belépni apu szívének ebbe a szent szobájába, azóta is, minden alkalommal, ha beszélgetünk a halálról. A világ legszebb ajándéka, megnevezhetetlen fokú bizalom, ha valaki ide beenged. Aputól különösen.
Apu szeret erős, biztos kezű, éles eszű szakember lenni, következetes, állhatatos családfőként racionális és mégis szeretetteljes döntéseket hozni.
Szeret mesélni a pontlövő honvédról, az ígéretes focistáról, az inkább ésszel küzdő cselgáncsozóról, a tehetséges üzletkötőről. Nem is magára a történetre figyelek olyankor talán, hanem a szemében a csillogásra, a szája sarkában a mosolyra, az arcára, amikor nem jut eszébe az őrnagy neve. Közben stratégiákat építek, nyitom a fejemben a térképet, leszúrom a piros fejű gombostűket, itt volt a Vegyi lerakata, ott volt a Láng-pálya. Aki őt tanította a szakiban, az lett később a felettese a cégnél; kétszer születtem katonakorában, hogy kétszer mehessen eltávra; és a honvédségnél is voltak kasztok, mégpedig a kopaszok, a gumik meg az öregek. Ő olyankor megint a fiatal katona, várja haza a felesége, Zsóka - persze, neki is hiányzik az otthon, de most feladat van, koncentrálni kell, nem akar a legjobb lenni, mégis harmincat lő; bezzeg a körletükből a másik kishonvéd, neki otthon jár az esze mindig, miatta büntetik a szakaszt az elöljárók, míg aztán a körlettársak meg nem fenyítik.
Apunak olyankor nagy, puha szárnyai nőnek, megfogja a kezünket, öcsémét meg az enyémet, és visszarepül velünk negyvenpár évvel ezelőttre, leérkezik velünk a lőtéren, ott fekszünk mellette hason, látjuk az ujját a gépkarabély ravaszán. Vele együtt nézünk szét a futballpályán, nézzük, ahogy küzd az ellenfél játékosával, kiabáljuk, hogy hajrá apu, megroppan a szotyi a fogunk alatt, még a sót is érezzük talán.
A visszaérkezés fájdalmasabb. Apu mindig hirtelen teszi el a szárnyait, én általában reccsenősen pofára esek, vissza a szolgálati panellakás padlószőnyegére, és olyankor apu sokkal öregebb, mint a valóságban. Kíméletlenül vékony a lába a futballistáéhoz képest, kíméletlenül vág a szemembe a térdénél tekeredő sárgás katétercső, túl hosszúak a körmök a meg-megreszkető egykori pontlövő-kézen. Olyankor nagyon hálás vagyok azért, amiért még itt lehet, és egyszerre nagyon kemény a jövő súlya. Azé a jövőé, amikor úgy nézek erre az ajtóra, hogy üvölt belőlem ezeknek az utazásoknak a hiánya. Azé a jövőé, amikor a kiköltözéskor kivágok egy darabot a padlószőnyegből, mert azon rajta van apám lábnyoma.
Amikor a halálról beszélgetünk, én meg apám, tudom, érzem, hogy hallgatja a kiskatona, a focista, az üzletkötő. Őszintén remélem, hogy Isten is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!