Ötös

Én pedig hálátlanul tanulmányokat olvasok, faggatom az orvosokat a terveikről, összefonom a vesedoktort, az urológust meg az onkológust és próbálok belőlük biztonsági övet formálni, eljátszani, hogy rajtam is múlik, hogy én is tehetek azért, hogy minél kevésbé fájjon neki és nekünk. Nekem.

Próbálom rendezetten tartani a mindennapi ügyeiket, az újbudai társasház számláit, a tőlük kapott szolgálati lakást meg apu gondnoki munkaviszonyát, a lakhatásukat, a végrehajtást, és nem látok semmilyen fogódzót, csak az időt látom.

Néha eszeveszett gyorsan múlik, még tisztán emlékszem a széplaki játszótérre, ahová nyaranként átmehettünk, vagy három-négy éven át; még megvan a fejemben a tihanyi vendéglátóslány mosolya, azt is tudom, hogy szemüveges volt és hogy a kis arany fülbevalójáig ért az egyenes barna haja, még emlékszem, hogy elefántméretű túrógombócot tudtak nekünk készíteni; emlékszem a bordó színű vállalati autóra, akkor apu még vezetett, volt olyan hétvégénk, hogy csak úgy elmentünk vele "kocsikázni", öcsém meg én; aztán a fehér ezerhármas Ladára, a motorháztetőn meg a csomagtartón kék meg piros csíkok voltak, apunak volt hozzá egy nagyon vastag szerelőskönyve, amit olvasgattam, mert olyan akartam lenni, mint ő.

Néha meg nem hogy gyorsan múlik, hanem egész egyszerűen megáll, olyan, mint egy kifagyott képernyő, bármit tehetek, akkor sem válaszol, és nincs jogosultságom újraindítani. Még nincs értelme PSA-t mérni. Csak natív vizsgálatot tudtunk a vesefunkció miatt, sajnos nem egyértelmű az eredmény. Amikor anyám azt mondja, hogy ő írt az ügyvédnek, de az nem válaszolt semmit. Lehet, hogy válaszolt? Lehet, hogy valahol az a levél is ott lapul valamelyik fiók mélyén, hogy ne is lássák?
Már nem lottóznak. Már nem mondják, hogy bár lenne ötösöm.

Csak remélhetem, hogy Isten kezében vagyunk és nem máséban. Azzal nyugtatom magam, hogy segíts magadon, Isten is megsegít - közben pedig kevésnek, gyengének érzem a hitemet. Ahhoz, hogy segíthessek magunkon, számolnom kell mindennel, figyelnem kell a pályázatokat, lehetőségeket, jogszabályokat, hogy tudjam, mire csaphatok le, hogy javíthassak valamicskét a helyzeten. Számon kell tartani az események lehetséges kimeneteleit, következményeit. Emellett tudni kell Apuval időutazni, tudni kell imádkozni, bízni az Isten kegyelmében, amivel eddig is megtartotta Aput fájdalmak nélkül, jókedvben. Az egyik hideg fejet követel, a másik elengedést, érzéseket akar. Az igazat megvallva, nem könnyű feladat ez, néha azt sem tudom, hogy csak én érzek túlzottan nagy felelősséget ebben és "túlfontoskodom", vagy valóban ez a feladat, amit Isten adott valamiért. És ha nekem nem könnyű, milyen lehet Apunak?!

Szörnyű tudatosítani azt, hogy a tanulmányok mennyi időt becsülnek neki a jelenlegi életkorában az állapotához képest, de muszáj elolvasni, muszáj megnézni a táblázatot, hogy tudjam, mire számítsak.
Tudom, hogy ez negatív hozzáállás. Tudom, hogy az csak egy becsült érték, hogy az egy átlag. Azt is tudom, hogy sokat számít az is, hogy apu hogyan gondolkodik, hogyan érez. Változtat ez a tanulmányon? Változtat ez azon, ahogy Isten számolja apám idejét, és vele együtt anyámét?
Rajtam változtat csak. Nehezen viselem a bizonytalanságot és a tehetetlenséget - most legalább vannak számok. A tanulmány szerint nagyjából öt év:
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC5203814/

Ha az ötös vízszintes tetején legalább egy kicsit meg lehet állni, hadd álljak meg rajta egy kicsit, amíg nincs biztosabb.