Kulcs. Zár. Zörgés. Kattan.
Szédelgek az éhségtől. Mindig elfelejtem, szükséges rossz. Ilyenkor este esik le, hogy néha azért nem ártana mondjuk akkorra hagynom a táplálékbevitelt, amikor még van nap az égen.
Macska. Jön. Már dorombol. Etetek, itatok.
A bakancsom alatt víztócsa keletkezik, mire leveszem a kabátomat, kigabalyodom az össze-vissza kábelezettségből. A bakancsom levétele maga körülbelül hat-hétperces procedúra, de csöndes és néha túl kényelmes társam – kilencvennyolc óta, tehát laza tizenegy-két éve. Ezért aztán nem különösebben sajnálom a fűzögetésére szánt nettó cuzámmen negyedórát. Mert... megérdemli.
Nincs melegem. Sosincs. Központi fűtés ide vagy oda, pulóverben közlekedem itthon is átlag kitudjahányszorkettő fordulaton. Átlag. Most nem. Most
{nem jó hiányzik valami hiányzik nem jó}
inkább garbónyak még följebb hajtását követően megvizsgálom, hogy mi a frászkarika a bajom. Fáradtság negatív, next. Szomj negatív, next. E651-allergia esélytelen, next. Éhség pozitív, sose számított, goto hell. Hangyák vannak a fejemben, szédelgek, mint az őszi légy, valószínűleg lázam van. Vállat rántok, Johnny felé lopózom. Semmi értelmes dallam, megegyezünk annyiban, hogy momentán nem kínozzuk egymást, ennek fejében viszont egymás mellett alszunk. Újabb értékes kompromisszum, bizony-bizony, lehet olyat kötni – és az egy nagyon durva hazugság, hogy egy gitárral könnyű. Nem az.
Ajtócsapódás lent. Kocsi mármint. Földszinti lakos volnék, tehát a Bermuda-háromszög fél élete fölhallatszik, ha kell, ha nem. Hajnal három felé ide szokott pöfögni a garázsba egy gépjármű-tulajdonos és vele néha szolid baráti társasága, ők olyankor nagyon kellemes háttérzajt szolgáltatnak aktuális, teljesen munkamentes álmaimhoz. Basszus... hallok. De ezek itten zajok, ami nekem nem jó. Hiányzik. Nem jó.
Időmegálló. Az ember néha megnézi a menetrendet, kicsit megcsóválja a fejét és sóhajt egy igazi öregeset. Aztán elégedetten megállapítja, hogy olyat nem tud még, tehát nem öreg. Eléggé.
Ezt abból is érzem, hogy még mielőtt bármennyi esélyt adnék az agyamnak arra, hogy helyére fordítsa a szemem által közvetített, fejtetőn álló igen ismerős rendszámtáblát, századmásodpercek alatt rágyújtok, meghúzom a kávéskancsót és {max mínusz három} üvöltési fokozatot állítok az AIC Dirt-jére.
Föltétlenül jellemző a zenéjükre az életigenlés – valahogy minimális késztetést sem érzek a sarokba ülni, megvárni, amíg kedvenc pókjaim beszőnek, azt is, amíg beporosodik és csak utána dalolászva és kataton tüneteket produkálva kiskanállal eret vágni a bal alkaromon, mondjuk tizenkét centi per két és féllel, hosszában.
Csupán ennyire tud megmenteni egy-két sebészileg eltávolítandó érzésfoszlánytól az a szó, hogy zene.
{Uiiiiiiiiiiiii8zhuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu}
Ezt meg a macskám írta - az ópenofisz áldásos közreműködésével, many thx for the dev team -, tehát megint nyugodtan alszom.
Szédelgek az éhségtől. Mindig elfelejtem, szükséges rossz. Ilyenkor este esik le, hogy néha azért nem ártana mondjuk akkorra hagynom a táplálékbevitelt, amikor még van nap az égen.
Macska. Jön. Már dorombol. Etetek, itatok.
A bakancsom alatt víztócsa keletkezik, mire leveszem a kabátomat, kigabalyodom az össze-vissza kábelezettségből. A bakancsom levétele maga körülbelül hat-hétperces procedúra, de csöndes és néha túl kényelmes társam – kilencvennyolc óta, tehát laza tizenegy-két éve. Ezért aztán nem különösebben sajnálom a fűzögetésére szánt nettó cuzámmen negyedórát. Mert... megérdemli.
Nincs melegem. Sosincs. Központi fűtés ide vagy oda, pulóverben közlekedem itthon is átlag kitudjahányszorkettő fordulaton. Átlag. Most nem. Most
{nem jó hiányzik valami hiányzik nem jó}
inkább garbónyak még följebb hajtását követően megvizsgálom, hogy mi a frászkarika a bajom. Fáradtság negatív, next. Szomj negatív, next. E651-allergia esélytelen, next. Éhség pozitív, sose számított, goto hell. Hangyák vannak a fejemben, szédelgek, mint az őszi légy, valószínűleg lázam van. Vállat rántok, Johnny felé lopózom. Semmi értelmes dallam, megegyezünk annyiban, hogy momentán nem kínozzuk egymást, ennek fejében viszont egymás mellett alszunk. Újabb értékes kompromisszum, bizony-bizony, lehet olyat kötni – és az egy nagyon durva hazugság, hogy egy gitárral könnyű. Nem az.
Ajtócsapódás lent. Kocsi mármint. Földszinti lakos volnék, tehát a Bermuda-háromszög fél élete fölhallatszik, ha kell, ha nem. Hajnal három felé ide szokott pöfögni a garázsba egy gépjármű-tulajdonos és vele néha szolid baráti társasága, ők olyankor nagyon kellemes háttérzajt szolgáltatnak aktuális, teljesen munkamentes álmaimhoz. Basszus... hallok. De ezek itten zajok, ami nekem nem jó. Hiányzik. Nem jó.
Időmegálló. Az ember néha megnézi a menetrendet, kicsit megcsóválja a fejét és sóhajt egy igazi öregeset. Aztán elégedetten megállapítja, hogy olyat nem tud még, tehát nem öreg. Eléggé.
Ezt abból is érzem, hogy még mielőtt bármennyi esélyt adnék az agyamnak arra, hogy helyére fordítsa a szemem által közvetített, fejtetőn álló igen ismerős rendszámtáblát, századmásodpercek alatt rágyújtok, meghúzom a kávéskancsót és {max mínusz három} üvöltési fokozatot állítok az AIC Dirt-jére.
Föltétlenül jellemző a zenéjükre az életigenlés – valahogy minimális késztetést sem érzek a sarokba ülni, megvárni, amíg kedvenc pókjaim beszőnek, azt is, amíg beporosodik és csak utána dalolászva és kataton tüneteket produkálva kiskanállal eret vágni a bal alkaromon, mondjuk tizenkét centi per két és féllel, hosszában.
Csupán ennyire tud megmenteni egy-két sebészileg eltávolítandó érzésfoszlánytól az a szó, hogy zene.
{Uiiiiiiiiiiiii8zhuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu}
Ezt meg a macskám írta - az ópenofisz áldásos közreműködésével, many thx for the dev team -, tehát megint nyugodtan alszom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!