Zúg a fejem, gyengének tetszem magamnak így fél éjfél fele.
Teregetnem kéne, megkeresni a bankkártyám pink hódját, szerződést átolvasni, belekötni. Telefonálni, hogy nem fog menni, mert nincs rá időm. Összeszedni a padlóról a macska által szétszórt papírokat. Postára menni, bankban asztalt borogatni. Dobost keresni, próbálni. Kinézni valahogy, kialudni magam, nyitva tartani a fülemet, a szememet.
Hogy lehet 775 fiókot regisztrálni phishing-célokra?! ennek mennyi ideje van...
{Redirecting, please wait...}
A föld leggyönyörűbb zsenije a világ másik végén valószínűleg már kegyetlenül jól érzi magát. És mások is, miatta. Még napokig.
Vasárnap megnézett közelről. Annyira, hogy észre se vettem, csak azt, hogy nem lélegzem. Pontosabban azt, hogy nem akarok. Tizenhét percben - negyvenben? - beleüvöltötte magamat a fejembe. Ahogy kiejtette a szavait, azon minutában nem én cselekedtem-éreztem aszerint, hanem az az ősvalami bennem. Egész egyszerűen fogta a papírt, amire anyámék lerajzoltak, és mosolyogva kiradírozta a háromnegyedét. Hogy mi történt azzal az üresen maradt résszel? Egy biztos: nem maradt üresen.
Én sokkot kaptam, ő kényelmesen hátradőlt az agyam egyik belső szobájában a fotelben, és rágyújtott. Aztán szélesre tárta a szemeimet, hogy hallja a madarakat.
Fogalmam sincs, hogy mit művel bennem napközben, de éjjel, félálomban mindig hallom, ahogy mosolyog. És olyankor jó odavackolni magam a párnába és átölelni azt a bizonyos végtelent csillagostul, békéstül, és megköszönni a Jóistennek a második esélyt.
Soha többet nem enged(em) el.
Thank God you gave me love without love - love is more obscene than this.
Teregetnem kéne, megkeresni a bankkártyám pink hódját, szerződést átolvasni, belekötni. Telefonálni, hogy nem fog menni, mert nincs rá időm. Összeszedni a padlóról a macska által szétszórt papírokat. Postára menni, bankban asztalt borogatni. Dobost keresni, próbálni. Kinézni valahogy, kialudni magam, nyitva tartani a fülemet, a szememet.
Hogy lehet 775 fiókot regisztrálni phishing-célokra?! ennek mennyi ideje van...
{Redirecting, please wait...}
A föld leggyönyörűbb zsenije a világ másik végén valószínűleg már kegyetlenül jól érzi magát. És mások is, miatta. Még napokig.
Vasárnap megnézett közelről. Annyira, hogy észre se vettem, csak azt, hogy nem lélegzem. Pontosabban azt, hogy nem akarok. Tizenhét percben - negyvenben? - beleüvöltötte magamat a fejembe. Ahogy kiejtette a szavait, azon minutában nem én cselekedtem-éreztem aszerint, hanem az az ősvalami bennem. Egész egyszerűen fogta a papírt, amire anyámék lerajzoltak, és mosolyogva kiradírozta a háromnegyedét. Hogy mi történt azzal az üresen maradt résszel? Egy biztos: nem maradt üresen.
Én sokkot kaptam, ő kényelmesen hátradőlt az agyam egyik belső szobájában a fotelben, és rágyújtott. Aztán szélesre tárta a szemeimet, hogy hallja a madarakat.
Fogalmam sincs, hogy mit művel bennem napközben, de éjjel, félálomban mindig hallom, ahogy mosolyog. És olyankor jó odavackolni magam a párnába és átölelni azt a bizonyos végtelent csillagostul, békéstül, és megköszönni a Jóistennek a második esélyt.
Soha többet nem enged(em) el.
Thank God you gave me love without love - love is more obscene than this.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!