Szakad az eső és nagyon csönd van.
Percekkel később jut el a nővér kérdő hangsúlya az agyamig, nem tudom, mire válaszoljak. Nyitva hagyta az ajtót, és nagyon jön be a hideg meg valami fura szag. Kérdeztek, valaki végre kérdezett - válaszolni akarok.
Már nincs a szobámban, tehát megkeresem.
A folyosón villog a neoncső. Nagy lepkék veszik körül, a legnagyobb zajt az üveghez csapódó rovartestek keltik. Mindenki alszik már...?
A nővér megvan, fölismerem a lábáról. Újra lemaradtam a válaszolási lehetőségről: nem hajlandó velem fölvenni a szemkontaktust, ehelyett kitartó sértődöttséggel bámulja a kis gombot a pult alatt.
Ez itt vér. Nő-vér. Nem válaszolok. Akkor nem.
Keresek valakit, akinek lehet. A folyosó végén sejteni kezdem a recepciós lány sziluettjét, lassan, élvezettel szívok egy korty levegőt a Válaszhoz.
Ténfereg.
Összeesik.
Nem tudom, ki ez az ember, de nagyon nagy és közeleg. A sötétkék munkásruha nadrágszára fegyelmezetten a bakancsába tűrve, a falfehér arcán irreálisan hideg a fény. Nem mosolyog, nem fenyeget, csak jön. Nemcsak a piros árnyalat hiányzik róla - a piros árnyalatot ellopta a kés a kezében, a kisebb-nagyobb cseppek a földön. Kifelé, suttog a belső hang.
Lift, gomb, nyomom, elindul.
Lassan.
Aki gyorsabb ezen a lassított felvételen, azé leszek egy kicsit. Várom, hogy valami mozduljon az időben - kifelé, kifelé, kifelé: futva a kis üvegajtóhoz, el a kés mellett. A bal kezem szigorúan a vaskorláton, mindig is féltem attól, hogy egyszer orra esek a lépcsőn lefelé. A földszinti vaskilincset alig érem föl; nehéz az ajtó, de kint vagyok, és az eső nagyon hideg. Az udvaron senki, éjszaka, hideg, eső és félhold. A portáról szivárog a fény, már nem futok, csak sietnek a lépteim. Nem tépem föl az ajtót - a borostás, szürke arcú férfi számonkérő, kissé gúnyos hangsúllyal mondja kétszer, hogy hova.
- Kellene kulcs.
- Minek?
- Kellene. Higgye el, kellene. Ahhoz a kapuhoz, ott.
- Mit keres kint? Jöjjön be, megázik. Miért nem alszik?
Végigmér, ázott vagyok, átlátszik a kék pecsétes pizsamám. A papucsomra érkező tekintet kitágul, sehol máshol nincs rajtam vérnyom. Nyúlós lábnyomokat hagyok a linóleumon, miközben egyik lábamról a másikra állva próbálom egyszerűen, világosan és nyugodtan elmondani a bent történteket.
Vaskilincs, nehéz ajtó - valakinek a leghalványabb akadályt sem jelentette.
Itt van.
A portás pedig már nincs itt.
Próbálgatom a kulcsokat, szépen sorjában, mind a harmincnyolcat. Amelyik nem illik a zárba, a sarokba vágom. Nem illik. Nem illik a portás fejét bal kézben lóbálva megcélozni az áldozatot és tekepályának nézve a murvás talajt, valahova felé gurítani a sápadt tárgyat. Nem illik meghallani a szemüregekből kisikló mutató- és középső ujjat a dobás pillanatában.
Nem illik lassan megérinteni, fölemelni, benézni a szemek mögé - hiszen mindenki ezt akarja, nem...? - és suttogni oda belülre. Suttogni, üvölteni, morogni, hörögni, suttogni.
Az arcomba vágja az esőt a szél. Fölnézek, előttem áll. A bőr a kezemben, a bőr a kezemen egyre hidegebb, egyre ázottabb. Neki sziszegem tovább azt, amit eddig senki nem hallott meg.
Az ő fejében visszhangozzon ezután a torkom legmélyéről gurgulázó Válasz.
Percekkel később jut el a nővér kérdő hangsúlya az agyamig, nem tudom, mire válaszoljak. Nyitva hagyta az ajtót, és nagyon jön be a hideg meg valami fura szag. Kérdeztek, valaki végre kérdezett - válaszolni akarok.
Már nincs a szobámban, tehát megkeresem.
A folyosón villog a neoncső. Nagy lepkék veszik körül, a legnagyobb zajt az üveghez csapódó rovartestek keltik. Mindenki alszik már...?
A nővér megvan, fölismerem a lábáról. Újra lemaradtam a válaszolási lehetőségről: nem hajlandó velem fölvenni a szemkontaktust, ehelyett kitartó sértődöttséggel bámulja a kis gombot a pult alatt.
Ez itt vér. Nő-vér. Nem válaszolok. Akkor nem.
Keresek valakit, akinek lehet. A folyosó végén sejteni kezdem a recepciós lány sziluettjét, lassan, élvezettel szívok egy korty levegőt a Válaszhoz.
Ténfereg.
Összeesik.
Nem tudom, ki ez az ember, de nagyon nagy és közeleg. A sötétkék munkásruha nadrágszára fegyelmezetten a bakancsába tűrve, a falfehér arcán irreálisan hideg a fény. Nem mosolyog, nem fenyeget, csak jön. Nemcsak a piros árnyalat hiányzik róla - a piros árnyalatot ellopta a kés a kezében, a kisebb-nagyobb cseppek a földön. Kifelé, suttog a belső hang.
Lift, gomb, nyomom, elindul.
Lassan.
Aki gyorsabb ezen a lassított felvételen, azé leszek egy kicsit. Várom, hogy valami mozduljon az időben - kifelé, kifelé, kifelé: futva a kis üvegajtóhoz, el a kés mellett. A bal kezem szigorúan a vaskorláton, mindig is féltem attól, hogy egyszer orra esek a lépcsőn lefelé. A földszinti vaskilincset alig érem föl; nehéz az ajtó, de kint vagyok, és az eső nagyon hideg. Az udvaron senki, éjszaka, hideg, eső és félhold. A portáról szivárog a fény, már nem futok, csak sietnek a lépteim. Nem tépem föl az ajtót - a borostás, szürke arcú férfi számonkérő, kissé gúnyos hangsúllyal mondja kétszer, hogy hova.
- Kellene kulcs.
- Minek?
- Kellene. Higgye el, kellene. Ahhoz a kapuhoz, ott.
- Mit keres kint? Jöjjön be, megázik. Miért nem alszik?
Végigmér, ázott vagyok, átlátszik a kék pecsétes pizsamám. A papucsomra érkező tekintet kitágul, sehol máshol nincs rajtam vérnyom. Nyúlós lábnyomokat hagyok a linóleumon, miközben egyik lábamról a másikra állva próbálom egyszerűen, világosan és nyugodtan elmondani a bent történteket.
Vaskilincs, nehéz ajtó - valakinek a leghalványabb akadályt sem jelentette.
Itt van.
A portás pedig már nincs itt.
Próbálgatom a kulcsokat, szépen sorjában, mind a harmincnyolcat. Amelyik nem illik a zárba, a sarokba vágom. Nem illik. Nem illik a portás fejét bal kézben lóbálva megcélozni az áldozatot és tekepályának nézve a murvás talajt, valahova felé gurítani a sápadt tárgyat. Nem illik meghallani a szemüregekből kisikló mutató- és középső ujjat a dobás pillanatában.
Nem illik lassan megérinteni, fölemelni, benézni a szemek mögé - hiszen mindenki ezt akarja, nem...? - és suttogni oda belülre. Suttogni, üvölteni, morogni, hörögni, suttogni.
Az arcomba vágja az esőt a szél. Fölnézek, előttem áll. A bőr a kezemben, a bőr a kezemen egyre hidegebb, egyre ázottabb. Neki sziszegem tovább azt, amit eddig senki nem hallott meg.
Az ő fejében visszhangozzon ezután a torkom legmélyéről gurgulázó Válasz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!