(Tuesday, December 6, 2011)
1.
Körbeszaglászott a szobában a csönd, a szellőzőrendszerben kényelmetlenül fészkelődött a levegő. A billentyűzet kopogása órák óta visszhangzott a fejemben. Már nincs értelme ébren maradni - alvás előtt viszont el kellene szívnom egy utolsó cigit. Jutalom a napi sikerért, büntetés a napi kudarcért. Vállat vontam, az indok mindegy.
A művelet maga külön rituálét kívánt: cigarettát, gyújtót zsebre tenni; cipőt húzni és pulóvert, mert ezek nélkül hideg a lépcsőház. Ráadásul nő vagyok, tehát elmaradhatatlan az arcigazítás, copfot újrakötni, hasat be (kövér vagyok, fúj). Még zavartabb, idegesebb lettem a készülődéstől, majdnem megint a szobában hagytam a kulcsot, leviharzottam. Gyűlöltem a liftben utazni a hideg fényű világítás miatt, amely az összes létező bőrhibámat kihangsúlyozta a falba épített nagy tükörben, ráadásul a hely is szűkös volt ahhoz, hogy erről ne vegyek tudomást. Észrevétlenül karoltak egymásba a gondolatok: azért érzem magam egyedül, mert...A lift vánszorogva, sírva zörögte végig a három emeletet.
2.
A neonfény átszűrődött az idős szemhéjakon. Az öreg néni megmozdult a parfümillatra. Borzasztóan szomjas volt, még a levegővétel is égette a torkát. Vizet akart, de messze volt a falba olvadó sápadt gomb. Ahogy haladtak a napok, egyre nehezebb volt minden mozdulat, egyre ritkábban kiáltott a nővér után. Most már meg sem mozdult a ráncos, törődött kéz - maga a gondolat, az akarat hanyatlott vissza a fehér paplanok közé és várta, várta, hogy vége legyen.
Majdnem elaludt, amikor valaki megsimította az arcát. Nem merte kinyitni a szemét, nehogy eltűnjön a mellkasát szaggató melegség. Azt képzelte, hogy az unokája érintette meg az ujja hegyével. Azért jött be hozzá, hogy láthassa, nem pénzért vagy ajándékért, mint más gyerek... nézzétek, ő az én unokám...!
Rakoncátlan, szófogadatlan eufória. Két szikrázó gyémánt volt a szeme, ahogy hirtelen kinyitotta őket.
3.
Szórakozottan kinéztem az ablakon. Vékony füstkígyót fújtam az utolsó slukkból a kis térbe, kint magányosan vicsorgott a hideg. Próbáltam elkapni mai csiszolópapír-hangulatom okát, de mintha feneketlen kútban kutattam volna - inkább ijesztő kísérlet volt, semmint értelmes. Visszafelé indultam, amikor valami mozgásra lettem figyelmes a barnásra koszolódott szőnyegen, amely megtörte a lendületemet. Egy molylepke vergődött a földön.
Visszafordultam, és óvatosan felemeltem a földről. Ahogy a vergődése reszketéssé szelídült, szemügyre vettem. A szárnyairól nagyrészt lepergett a por, fakón gubbasztott a tenyeremben, maga alá húzta törékeny lábait. A szobába siettem vele, közben suttogtam neki: ne félj, nem vagy egyedül. Nem fog fájni. Nem fáj az, csak félelmetes...
A rozsdás csap alatt megvizeztem a szabad kezemet és vigyázva a közelébe helyeztem az ujjamról egy cseppet. A lepke a tócsába nyújtotta a nyelvét, és már tért is vissza belé az élet: rendezettebb, nyugodtabb szárnycsapások.
Hamarosan újra repülni fogsz, kicsim - gondoltam mosolyogva. Letettem az asztalra magam mellé, és a tenyerembe hajtottam a fejemet.
Éles sípolásra ébredtem.
4.
A szeméből a gyémántfény egy könnycsepp formájában szivárgott lassan lefelé. A fiatalasszony képe sejlett föl az ágy mellett: mondtam, mama, sajnálom, de nem tudunk nap mint nap bejárni hozzád, mert dolgozunk. Az egyedüllét gondolata minden szomjúságot, fájdalmat, bénulást elnyomott. A nővérke fehér köpenyes szellemként robogott el a szobája mellett, persze megint rohan valahová, sose érnek ezek rá semmire, akár csak egy jó szóra...
Egy lepke közeledett. Lassan az arca felé táncolt és leült a kiugró, magasan ülő arccsontra. Mókásan felemelte az első két lábát és mosakodó mozdulatokat tett. A néni lassan, de biztosan elmosolyodott. A melegség sokkal szelídebben tért vissza a mellkasába és lassan, mint egy nagy, tiszta, pihekönnyű lepedő, szétterült az egész testén.
A lepke két nagy gombszeme ezerfelé tükrözte a néni tekintetét.
5.
A lepkém reggelre eltűnt, talán lesodortam az asztalról, ahogy felugrottam a műszer hangjára. Hatos nénit nem lehetett újjáéleszteni. Negyvennyolc órája vagyok ébren, még nem viselt meg a tudat -
Körbeszaglászott a szobában a csönd, a szellőzőrendszerben kényelmetlenül fészkelődött a levegő. A billentyűzet kopogása órák óta visszhangzott a fejemben. Már nincs értelme ébren maradni - alvás előtt viszont el kellene szívnom egy utolsó cigit. Jutalom a napi sikerért, büntetés a napi kudarcért. Vállat vontam, az indok mindegy.
A művelet maga külön rituálét kívánt: cigarettát, gyújtót zsebre tenni; cipőt húzni és pulóvert, mert ezek nélkül hideg a lépcsőház. Ráadásul nő vagyok, tehát elmaradhatatlan az arcigazítás, copfot újrakötni, hasat be (kövér vagyok, fúj). Még zavartabb, idegesebb lettem a készülődéstől, majdnem megint a szobában hagytam a kulcsot, leviharzottam. Gyűlöltem a liftben utazni a hideg fényű világítás miatt, amely az összes létező bőrhibámat kihangsúlyozta a falba épített nagy tükörben, ráadásul a hely is szűkös volt ahhoz, hogy erről ne vegyek tudomást. Észrevétlenül karoltak egymásba a gondolatok: azért érzem magam egyedül, mert...A lift vánszorogva, sírva zörögte végig a három emeletet.
2.
A neonfény átszűrődött az idős szemhéjakon. Az öreg néni megmozdult a parfümillatra. Borzasztóan szomjas volt, még a levegővétel is égette a torkát. Vizet akart, de messze volt a falba olvadó sápadt gomb. Ahogy haladtak a napok, egyre nehezebb volt minden mozdulat, egyre ritkábban kiáltott a nővér után. Most már meg sem mozdult a ráncos, törődött kéz - maga a gondolat, az akarat hanyatlott vissza a fehér paplanok közé és várta, várta, hogy vége legyen.
Majdnem elaludt, amikor valaki megsimította az arcát. Nem merte kinyitni a szemét, nehogy eltűnjön a mellkasát szaggató melegség. Azt képzelte, hogy az unokája érintette meg az ujja hegyével. Azért jött be hozzá, hogy láthassa, nem pénzért vagy ajándékért, mint más gyerek... nézzétek, ő az én unokám...!
Rakoncátlan, szófogadatlan eufória. Két szikrázó gyémánt volt a szeme, ahogy hirtelen kinyitotta őket.
3.
Szórakozottan kinéztem az ablakon. Vékony füstkígyót fújtam az utolsó slukkból a kis térbe, kint magányosan vicsorgott a hideg. Próbáltam elkapni mai csiszolópapír-hangulatom okát, de mintha feneketlen kútban kutattam volna - inkább ijesztő kísérlet volt, semmint értelmes. Visszafelé indultam, amikor valami mozgásra lettem figyelmes a barnásra koszolódott szőnyegen, amely megtörte a lendületemet. Egy molylepke vergődött a földön.
Visszafordultam, és óvatosan felemeltem a földről. Ahogy a vergődése reszketéssé szelídült, szemügyre vettem. A szárnyairól nagyrészt lepergett a por, fakón gubbasztott a tenyeremben, maga alá húzta törékeny lábait. A szobába siettem vele, közben suttogtam neki: ne félj, nem vagy egyedül. Nem fog fájni. Nem fáj az, csak félelmetes...
A rozsdás csap alatt megvizeztem a szabad kezemet és vigyázva a közelébe helyeztem az ujjamról egy cseppet. A lepke a tócsába nyújtotta a nyelvét, és már tért is vissza belé az élet: rendezettebb, nyugodtabb szárnycsapások.
Hamarosan újra repülni fogsz, kicsim - gondoltam mosolyogva. Letettem az asztalra magam mellé, és a tenyerembe hajtottam a fejemet.
Éles sípolásra ébredtem.
4.
A szeméből a gyémántfény egy könnycsepp formájában szivárgott lassan lefelé. A fiatalasszony képe sejlett föl az ágy mellett: mondtam, mama, sajnálom, de nem tudunk nap mint nap bejárni hozzád, mert dolgozunk. Az egyedüllét gondolata minden szomjúságot, fájdalmat, bénulást elnyomott. A nővérke fehér köpenyes szellemként robogott el a szobája mellett, persze megint rohan valahová, sose érnek ezek rá semmire, akár csak egy jó szóra...
Egy lepke közeledett. Lassan az arca felé táncolt és leült a kiugró, magasan ülő arccsontra. Mókásan felemelte az első két lábát és mosakodó mozdulatokat tett. A néni lassan, de biztosan elmosolyodott. A melegség sokkal szelídebben tért vissza a mellkasába és lassan, mint egy nagy, tiszta, pihekönnyű lepedő, szétterült az egész testén.
A lepke két nagy gombszeme ezerfelé tükrözte a néni tekintetét.
5.
A lepkém reggelre eltűnt, talán lesodortam az asztalról, ahogy felugrottam a műszer hangjára. Hatos nénit nem lehetett újjáéleszteni. Negyvennyolc órája vagyok ébren, még nem viselt meg a tudat -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!