- Nem érdekel, hogy szeretsz-e - mondta szelíden a rózsa. Megsimogatott az illatával, jólesően kinyújtóztatta a leveleit a friss levegőben. Teljesen fölöslegesnek éreztem a jelenlétemet, ellépni készültem az ablaktól.
- Kedvesem - szólalt meg -, még csak meg sem érintettél a kezeddel, mégis fájdalmat érzek a szívedben és emiatt most rám haragszol. Gyere közelebb, számold velem, egy...kettő...minden tüském megvan. Azt ott a mellkasodban, azt a tüskét te döfted magadba, mégis engem hibáztatsz.
- Irigyellek - mondtam neki. - Más dolgod sincs, csak hogy élj. Akármelyik pillanatban nézek rád, gyönyörű vagy. Amikor még csak gondolat volt a legrégebbi virágod, amikor a földben rejtőzködtél és elképzelted a napsütést, ahogy izgatottan vártad a levegő, a lepkék, a tekintetek első érintését...már akkor is gyönyörű voltál. Soha senki nem röhögött utánad kis rózsa korodban, hogy "úristen, nézzétek már, új cipője van", amikor anyád két számmal nagyobb évtizedes cipőjében kellett iskolába menned. Soha nem kellett úgy elköszönnöd valakitől, akit...
- Ember vagy - szakított félbe -, és én nem tudok emberként gondolkodni, ahogy te sem tudsz rózsaként. Fogalmam sincs a problémáidról, ahogy neked sem az enyémekről.
Dühös lettem rá. Végig se hallgatott, pedig mindennap én locsolom... Akár a szekrény tetejére is tehetném, akkor aztán nem lenne napfény meg lepke meg dőzsölés. Megtudja, milyen érzés igazi gondokkal küzdeni, egyedül lenni, elszáradni... Otthagytam, csillogóra takarítottam a lakást, a kezemet szétmarta a hideg zsíroldó. Nem aludtam jól, egész éjjel azon gondolkoztam, hogy ha visszatérek a szabadságról, kiderül majd, hogy mennyire estem ki a munkából. Talán újra kell tanulnom az egészet, reggel kikapcsolom az ébresztőt és elalszom, egyedül leszek, nem lesz elég a pénzem, mire visszatérnék, a bank egy összegben követeli vissza a lakáshitelemet a közelgő államcsőd miatt és így tovább.
Hajnalban a csukott szemeim alá hasított a fény, egész valahová az ágy aljáig, át a betonpadlón, valahova egészen mélyre. A csigalépcső alján egy test feküdt a hideg márványlapon. Fehér köpenyes emberek hajoltak fölém, nyugodt közönnyel néztem a falakat. A csontfűrész szilánkokat köpködött, amint felnyitották a mellkasomat - próbáltam logikát találni a röptük ívében, mert semmi nincs véletlenül. A szilánkok lassan tükörmozaikot képeztek a falon, azokból láttam a maroknyi vörös valamit, amit kiemeltek a bal oldalamról.
A gumikesztyűs ujjak közül a rózsa mosolygott rám.
Hiányozni fogsz.
- Kedvesem - szólalt meg -, még csak meg sem érintettél a kezeddel, mégis fájdalmat érzek a szívedben és emiatt most rám haragszol. Gyere közelebb, számold velem, egy...kettő...minden tüském megvan. Azt ott a mellkasodban, azt a tüskét te döfted magadba, mégis engem hibáztatsz.
- Irigyellek - mondtam neki. - Más dolgod sincs, csak hogy élj. Akármelyik pillanatban nézek rád, gyönyörű vagy. Amikor még csak gondolat volt a legrégebbi virágod, amikor a földben rejtőzködtél és elképzelted a napsütést, ahogy izgatottan vártad a levegő, a lepkék, a tekintetek első érintését...már akkor is gyönyörű voltál. Soha senki nem röhögött utánad kis rózsa korodban, hogy "úristen, nézzétek már, új cipője van", amikor anyád két számmal nagyobb évtizedes cipőjében kellett iskolába menned. Soha nem kellett úgy elköszönnöd valakitől, akit...
- Ember vagy - szakított félbe -, és én nem tudok emberként gondolkodni, ahogy te sem tudsz rózsaként. Fogalmam sincs a problémáidról, ahogy neked sem az enyémekről.
Dühös lettem rá. Végig se hallgatott, pedig mindennap én locsolom... Akár a szekrény tetejére is tehetném, akkor aztán nem lenne napfény meg lepke meg dőzsölés. Megtudja, milyen érzés igazi gondokkal küzdeni, egyedül lenni, elszáradni... Otthagytam, csillogóra takarítottam a lakást, a kezemet szétmarta a hideg zsíroldó. Nem aludtam jól, egész éjjel azon gondolkoztam, hogy ha visszatérek a szabadságról, kiderül majd, hogy mennyire estem ki a munkából. Talán újra kell tanulnom az egészet, reggel kikapcsolom az ébresztőt és elalszom, egyedül leszek, nem lesz elég a pénzem, mire visszatérnék, a bank egy összegben követeli vissza a lakáshitelemet a közelgő államcsőd miatt és így tovább.
Hajnalban a csukott szemeim alá hasított a fény, egész valahová az ágy aljáig, át a betonpadlón, valahova egészen mélyre. A csigalépcső alján egy test feküdt a hideg márványlapon. Fehér köpenyes emberek hajoltak fölém, nyugodt közönnyel néztem a falakat. A csontfűrész szilánkokat köpködött, amint felnyitották a mellkasomat - próbáltam logikát találni a röptük ívében, mert semmi nincs véletlenül. A szilánkok lassan tükörmozaikot képeztek a falon, azokból láttam a maroknyi vörös valamit, amit kiemeltek a bal oldalamról.
A gumikesztyűs ujjak közül a rózsa mosolygott rám.
Hiányozni fogsz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!