A testes, fekete asszony szelíd mosollyal tapsolta meg az előadásunkat. Kicsit szédelegtem, hirtelen álltam fel a végén a meghajlásból. Mindig is túl alacsony volt a vérnyomásom.
Nem kerestem a szemkontaktust a mellettem állókkal, a kezük tapintásából éreztem, hogy ők is ugyanúgy fáradtak, mint én; ugyanannyira várják az asszony ítéletét, mint én. Ő meg csak ül csendesen mosolyogva, úgy rágcsálja a pisztáciáit, mintha itt se lennénk. A föld alá süllyedek szégyenemben, ha nem folytathatjuk. Ennyire nem lehetünk tehetségtelenek.
Néha ránk pillantott. Szórakozottan csavargatta a csigákba omló ősz haját. Mosolygott, néha hümmögött és közben csóválta a fejét. Felállt a székből és föl-alá sétálgatott egy láthatatlan vonalon a színpad előtt. Egymásra néztünk, mi előadók - lassan újra a normális ütemben lélegeztünk. Tanácstalanul álldogáltunk, végül kis csoportokba szerveződtünk, ahol magunk kezdtünk ítéletet mondani a magunk előadásáról. Túl a pityergésen, az örömujjongáson és a további célok kitűzésén arra jutottunk, hogy valószínűleg később értesítenek az eredményről mindenkit. Összeszedtük az erőnket, még utoljára földhöz vágtuk a ruhákat, megtapostuk a zászlókat, trágár szavakat kiabáltunk a szervezőknek szánva, aztán mindenki szépen hazament vacsorázni, kocsmázni, szexelni, miegymás.
Úgy döntöttem, még maradok kicsit és megvizsgálom a helyszínt. Rossz lehetett a színpadkép. Mindenki a maximumot hozta, senki nem vétett hibát sem a lépésekben, sem a szerepben. Fogalmam sem volt, mit rontottam el - mindenesetre csak itt, az előadás helyszínén tudtam erről érdemben gondolkozni.
Egy cigaretta meredt rám az orrom előtt, felpillantottam. A fekete asszony mosolyogva kínált egy tarka szálat a tárcájából; bizonytalanul visszamosolyogtam és elfogadtam az ajándékot. Rágyújtottunk és leültünk a nyirkos földre.
- Nem, kedveseim - fogta meg a kezemet. - Akkor sem fogom elhinni, hogy a majmoktól származtok.
Magzatpózba kucorodtam az ölében. Ilyen békésen még soha nem aludtam.
Megvan a megoldás...a koncepció rossz.
Nem kerestem a szemkontaktust a mellettem állókkal, a kezük tapintásából éreztem, hogy ők is ugyanúgy fáradtak, mint én; ugyanannyira várják az asszony ítéletét, mint én. Ő meg csak ül csendesen mosolyogva, úgy rágcsálja a pisztáciáit, mintha itt se lennénk. A föld alá süllyedek szégyenemben, ha nem folytathatjuk. Ennyire nem lehetünk tehetségtelenek.
Néha ránk pillantott. Szórakozottan csavargatta a csigákba omló ősz haját. Mosolygott, néha hümmögött és közben csóválta a fejét. Felállt a székből és föl-alá sétálgatott egy láthatatlan vonalon a színpad előtt. Egymásra néztünk, mi előadók - lassan újra a normális ütemben lélegeztünk. Tanácstalanul álldogáltunk, végül kis csoportokba szerveződtünk, ahol magunk kezdtünk ítéletet mondani a magunk előadásáról. Túl a pityergésen, az örömujjongáson és a további célok kitűzésén arra jutottunk, hogy valószínűleg később értesítenek az eredményről mindenkit. Összeszedtük az erőnket, még utoljára földhöz vágtuk a ruhákat, megtapostuk a zászlókat, trágár szavakat kiabáltunk a szervezőknek szánva, aztán mindenki szépen hazament vacsorázni, kocsmázni, szexelni, miegymás.
Úgy döntöttem, még maradok kicsit és megvizsgálom a helyszínt. Rossz lehetett a színpadkép. Mindenki a maximumot hozta, senki nem vétett hibát sem a lépésekben, sem a szerepben. Fogalmam sem volt, mit rontottam el - mindenesetre csak itt, az előadás helyszínén tudtam erről érdemben gondolkozni.
Egy cigaretta meredt rám az orrom előtt, felpillantottam. A fekete asszony mosolyogva kínált egy tarka szálat a tárcájából; bizonytalanul visszamosolyogtam és elfogadtam az ajándékot. Rágyújtottunk és leültünk a nyirkos földre.
- Nem, kedveseim - fogta meg a kezemet. - Akkor sem fogom elhinni, hogy a majmoktól származtok.
Magzatpózba kucorodtam az ölében. Ilyen békésen még soha nem aludtam.
Megvan a megoldás...a koncepció rossz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!