(Les lelépked a tetőtéri szobából a konyhába, kezében egy üdítős pohár. Egy alacsony, kövérkés, sápadt asszony egy borítékkal várja, fontos levél, látszik a szemén. Les átveszi, döbbent csönd. Majd elolvassa, majd egyszer... majd.)
(Anne levele Lesnek)
Nem mondhatok olyat, hogy segítened kell nekem. Nem kötelezhetlek rá. Félek attól, hogy nem akarsz majd segíteni nekem, ezért meg sem kérlek erre. Nem merem tőled így, egyértelműen, direktben kérni. Hiszen már attól is félsz, hogy beszélgess velem. Hogy miért félsz? Tudom, megértem - azért, mert már volt ilyen. Hogy segítséget kértem és nem tudtál segíteni. Nemcsak én - mindenki a te segítségedet akarta. a komoly orvosok, a barátok, a szülők, mindenki azt akarta, hogy segíts rajtam, és te nem tudtál. Ezt senki nem élte volna meg jól a helyedben. Azzal, hogy elvágtam a lehetőségét annak, hogy egyszer valamikor sikerülhessen, egy mozdulattal levettem a nyomást a válladról, legalábbis a külső nyomást.
Mindenki, aki kívül van, fellélegzett: 'már nem kell többet gyötrődj rajta, ennek a csajnak már mindegy, te is fogd föl végre, hogy nem hozzád való'. Bátorítottak, fellélegeztek, és azt akarták, hogy te is lélegezz fel. Nehéz volt beismerni, de valóban több levegőt kaptál.
Most már tudtak ők is melletted állni, nem volt egy érthetetlen, ismeretlen valami a háttérben, amivel akarva-akaratlanul nekik is küzdeniük kellett. Nem volt már melletted a beteg lány, ő maga küldött el.
Pár hónap múlva mégiscsak nehezebben vettél levegőt. Izgultál miattam, aggódtál értem. Hogy ezt tudtad, vagy akartad-e a kintiekkel megbeszélni, azt nem tudom. Egy biztos, nem tudtad igazán kiadni magadból. Hiszen akkor nem próbáltál volna meg - ha a helyzet úgy adta, és sokszor úgy adta - jót tenni velem. Ezek az egyszeri alkalmak, amikor együtt voltunk, erről szóltak: >>segíteni akarok neked, látni akarom, hogy neked jó és velem, miattam jó. Mindezt úgy, hogy más ne tudja, hogy egyáltalán megpróbáltam, hiszen mi lesz, ha megint nem sikerül jót tennem veled
Ezért nem vállalsz engem. Magunk között, egy bizonyos - meglehetősen banális - határig, amíg úgy érzed, segítesz, addig rendben. Segítesz eljutni a fesztiválra, veszel nekem élelmet, innivalót, segítesz, hogy pár órára jól érezzem magam, de tovább már nem kockáztatsz. Mi lesz, ha egyszercsak megint nem megy. Márpedig komoly tétje volt, életről meg halálról beszélünk: ott a mementó a karomon. Inkább visszakozol és vársz. Megint vársz. Megint. Borzalmas szó, előítéletet feltételez, visszafog. Kifejlődött bennem is a visszatartó erő: akárhányszor próbálsz nekem a te módodon segíteni, az első jelekre ott a vészvillogó bennem. Előre lefutott körök: pár óráig rendben, aztán úgyis kilépsz az ajtón és ott az üresség, amivel magamra hagysz, amivel már magam kell megharcoljak. Ahogy te is harcolsz belül: megint elmenekültem, megpróbáltam, ennyit tudok, ennyit merek.
A belső ördögöm azt mondja: dehogy szeretsz te engem. Hiszen látod, gondolod, tudod, hogy nem jó nekem így, és mégis megteszed. Ha valakit szeretek, nem bántom - okoskodik.
A te belső ördögöd azt mondja: megszégyenített téged ez a lány. Tehetetlen pojáca voltál a világ szemében miatta, mindenki lesajnált benneteket. Hát most bosszút állok, megölöm, felképelem.
Az enyém erre visszamosolyog: tessék, itt a lány, aki bántott, most bántsd vissza, megérdemli. Kiállhatatlan, elviselhetetlen teher volt, kötelezően viselendő teher, még papírt is kapott róla pecséttel, hivatalos visszaigazolást. Csinálj vele, amit akarsz, állj bosszút. Megérdemli.
Eltelt három év, és én azt mondom: erre vagy arra, de szabadulnunk kéne lassan, mert amennyire jó ez, annyira nem helyes. Korlátoz téged is talán, korlátoz engem is talán, innentől nem látok tisztán és ezért kellene a segítséged. Hogy üljünk le, nézzünk egymás szemébe és ha kell, sírjunk. De te pontosan ettől félsz. Hányszor láttál már sírni, és ritkán tudtál nekem - akkor - segíteni. Látod ezt a pici szót: akkor...?
Félelmetes olvasni ezt a pici szót. Három éve volt, egy könyvnyi dolog biztosan történt azóta. Hosszú mese, bonyolult és nagy változásokkal.
(Monológ tenorban)
Ismeretlen ismerős, az első dolgok egyike, amitől a kisgyerek telerakja a pelenkát. Beöltözött apa télapónak, ez az alaphelyzet: apa eltűnt, télapó van. Télapó hasonlít apára - ergo télapó megette apát. A világ szerint télapó aranyos és szeretni kell, mert ajándékot hoz, de én gyűlölöm, mert megette apát. Mivel nem tudom hova tenni a helyzetet, kétségbeesem és sírok, hisztizek, forgok magam körül, mint egy hátára fordított bogár.
(Les, Anne szerint)
Anne megette Claire-t. Az erősebb Anne, aki ki-tudja-mitől lett erős (nem gyógyszer, nem ember, valami nálam sokkal hatalmasabb ismeretlen dolog tette erősebbé, tehát félek tőle) megette azt a Claire-t, akin sokáig nem tudtam segíteni és ezért meghalt. Ne hülyéskedj, a világ egyetlen személyi igazolványán sem szerepel a neve, tehát nincs. Nem tudtam megvédeni akkor, ezért nincs most...
Anne pedig milyen erős, mennyire rendben van. De én félek tőle, és nem akarom megismerni. Nem akarom megismerni azt, aki megette azt akit szeretek. Sajnálom azt, akit szeretek, de még nem mertem, nem tudtam elgyászolni, hiszen van Anne, akiben ott van. Aki hasonlít rá. Ugyanúgy néz ki, ugyanott lakik, ugyanazokat a dolgokat szereti, mint Claire. Teljesíti azokat az elvárásokat, amelyeket Claire-rel szemben állítottunk: soha többet nem fog sem "befordulni", sem sírni, ahogy ő. Sőt, ahogy ő hiszi, meg sem hal többet.
(Claire)
Anne soha nem született. Anne van. Anne él és teljesít, megszabja magának, hogy mit érezhet és mit nem, amit nem szabad éreznie, attól megszabadul, elvágja, megsemmisíti. Mindenre ott a terv, a térkép. Túl józan, túl éles. Te vagy az utolsó kapocs, segíts.
(Les, Anne szerint)
Nem tudom, hogy van ez, de túl bonyolult, túl mély, túl veszélyes abból a szempontból, hogy sok-sok olyan helyzet volt már hogy nem tudtam Claire-nek segíteni.
Egy félelmetesnek tűnő, ismeretlenből született valaki gyomrából kirángatni, megmenteni (?) pedig igen-igen húzós feladat.
(Anne)
Miközben kétségbeesetten próbálom elnyomni magamban (dehogyis, hiszen már elnyomtam, már vége, már meghalt az az idegesítő, frusztráló, hisztis, gyenge nő - Claire-t. Nem beszélek a szüleivel, akiktől lett és akiktől szerintem ilyen lett. nem beszélek azokkal, akik az ő nevén szólítanak, mert ő már nincs, és ne azonosítsanak engem egy halottal, mert én nem vagyok halott. Én nagyon nem vagyok ő.Nem beszélek azokkal, akik rá emlékeztetnek, mert én őt megöltem. Szeretem azt mutatni, hogy gyűlölöm őt, hiszen így tartozom közétek: azt mondtátok, hála Istennek vége. Azt mondtátok, szörnyű volt és elviselhetetlen, és még engem - engem! - kértetek számon, miért nem mentem biztosra, hogy haljon meg a teste is. Most örültök, hogy meghalt vagy nem? Nem értelek titeket.
De ahányszor kimondjátok a nevét, Claire bentről, valahonnan mélyről megmozdul. Hiányoztok neki, és örül annak, hogy hiányzik nektek. Viszont kezelhető, Claire kezelhető. Csak ignorálni kell - nagyon jól tudja magáról, hogy nincs...
Beszéljünk, Les. Segíts, és előbb szabadulunk mindketten.
(Claire egy kórházi ágyon fekszik, néha állítanak az infúzión, néha az ágya fölé állnak maszturbálni. Győzzétek meg Anne-t, hogy menjen be érte és hozza ki onnan. Köszönöm. Claire.)"
Szeretettel,
Anne
(Anne levele Lesnek)
Nem mondhatok olyat, hogy segítened kell nekem. Nem kötelezhetlek rá. Félek attól, hogy nem akarsz majd segíteni nekem, ezért meg sem kérlek erre. Nem merem tőled így, egyértelműen, direktben kérni. Hiszen már attól is félsz, hogy beszélgess velem. Hogy miért félsz? Tudom, megértem - azért, mert már volt ilyen. Hogy segítséget kértem és nem tudtál segíteni. Nemcsak én - mindenki a te segítségedet akarta. a komoly orvosok, a barátok, a szülők, mindenki azt akarta, hogy segíts rajtam, és te nem tudtál. Ezt senki nem élte volna meg jól a helyedben. Azzal, hogy elvágtam a lehetőségét annak, hogy egyszer valamikor sikerülhessen, egy mozdulattal levettem a nyomást a válladról, legalábbis a külső nyomást.
Mindenki, aki kívül van, fellélegzett: 'már nem kell többet gyötrődj rajta, ennek a csajnak már mindegy, te is fogd föl végre, hogy nem hozzád való'. Bátorítottak, fellélegeztek, és azt akarták, hogy te is lélegezz fel. Nehéz volt beismerni, de valóban több levegőt kaptál.
Most már tudtak ők is melletted állni, nem volt egy érthetetlen, ismeretlen valami a háttérben, amivel akarva-akaratlanul nekik is küzdeniük kellett. Nem volt már melletted a beteg lány, ő maga küldött el.
Pár hónap múlva mégiscsak nehezebben vettél levegőt. Izgultál miattam, aggódtál értem. Hogy ezt tudtad, vagy akartad-e a kintiekkel megbeszélni, azt nem tudom. Egy biztos, nem tudtad igazán kiadni magadból. Hiszen akkor nem próbáltál volna meg - ha a helyzet úgy adta, és sokszor úgy adta - jót tenni velem. Ezek az egyszeri alkalmak, amikor együtt voltunk, erről szóltak: >>segíteni akarok neked, látni akarom, hogy neked jó és velem, miattam jó. Mindezt úgy, hogy más ne tudja, hogy egyáltalán megpróbáltam, hiszen mi lesz, ha megint nem sikerül jót tennem veled
Ezért nem vállalsz engem. Magunk között, egy bizonyos - meglehetősen banális - határig, amíg úgy érzed, segítesz, addig rendben. Segítesz eljutni a fesztiválra, veszel nekem élelmet, innivalót, segítesz, hogy pár órára jól érezzem magam, de tovább már nem kockáztatsz. Mi lesz, ha egyszercsak megint nem megy. Márpedig komoly tétje volt, életről meg halálról beszélünk: ott a mementó a karomon. Inkább visszakozol és vársz. Megint vársz. Megint. Borzalmas szó, előítéletet feltételez, visszafog. Kifejlődött bennem is a visszatartó erő: akárhányszor próbálsz nekem a te módodon segíteni, az első jelekre ott a vészvillogó bennem. Előre lefutott körök: pár óráig rendben, aztán úgyis kilépsz az ajtón és ott az üresség, amivel magamra hagysz, amivel már magam kell megharcoljak. Ahogy te is harcolsz belül: megint elmenekültem, megpróbáltam, ennyit tudok, ennyit merek.
A belső ördögöm azt mondja: dehogy szeretsz te engem. Hiszen látod, gondolod, tudod, hogy nem jó nekem így, és mégis megteszed. Ha valakit szeretek, nem bántom - okoskodik.
A te belső ördögöd azt mondja: megszégyenített téged ez a lány. Tehetetlen pojáca voltál a világ szemében miatta, mindenki lesajnált benneteket. Hát most bosszút állok, megölöm, felképelem.
Az enyém erre visszamosolyog: tessék, itt a lány, aki bántott, most bántsd vissza, megérdemli. Kiállhatatlan, elviselhetetlen teher volt, kötelezően viselendő teher, még papírt is kapott róla pecséttel, hivatalos visszaigazolást. Csinálj vele, amit akarsz, állj bosszút. Megérdemli.
Eltelt három év, és én azt mondom: erre vagy arra, de szabadulnunk kéne lassan, mert amennyire jó ez, annyira nem helyes. Korlátoz téged is talán, korlátoz engem is talán, innentől nem látok tisztán és ezért kellene a segítséged. Hogy üljünk le, nézzünk egymás szemébe és ha kell, sírjunk. De te pontosan ettől félsz. Hányszor láttál már sírni, és ritkán tudtál nekem - akkor - segíteni. Látod ezt a pici szót: akkor...?
Félelmetes olvasni ezt a pici szót. Három éve volt, egy könyvnyi dolog biztosan történt azóta. Hosszú mese, bonyolult és nagy változásokkal.
(Monológ tenorban)
Ismeretlen ismerős, az első dolgok egyike, amitől a kisgyerek telerakja a pelenkát. Beöltözött apa télapónak, ez az alaphelyzet: apa eltűnt, télapó van. Télapó hasonlít apára - ergo télapó megette apát. A világ szerint télapó aranyos és szeretni kell, mert ajándékot hoz, de én gyűlölöm, mert megette apát. Mivel nem tudom hova tenni a helyzetet, kétségbeesem és sírok, hisztizek, forgok magam körül, mint egy hátára fordított bogár.
(Les, Anne szerint)
Anne megette Claire-t. Az erősebb Anne, aki ki-tudja-mitől lett erős (nem gyógyszer, nem ember, valami nálam sokkal hatalmasabb ismeretlen dolog tette erősebbé, tehát félek tőle) megette azt a Claire-t, akin sokáig nem tudtam segíteni és ezért meghalt. Ne hülyéskedj, a világ egyetlen személyi igazolványán sem szerepel a neve, tehát nincs. Nem tudtam megvédeni akkor, ezért nincs most...
Anne pedig milyen erős, mennyire rendben van. De én félek tőle, és nem akarom megismerni. Nem akarom megismerni azt, aki megette azt akit szeretek. Sajnálom azt, akit szeretek, de még nem mertem, nem tudtam elgyászolni, hiszen van Anne, akiben ott van. Aki hasonlít rá. Ugyanúgy néz ki, ugyanott lakik, ugyanazokat a dolgokat szereti, mint Claire. Teljesíti azokat az elvárásokat, amelyeket Claire-rel szemben állítottunk: soha többet nem fog sem "befordulni", sem sírni, ahogy ő. Sőt, ahogy ő hiszi, meg sem hal többet.
(Claire)
Anne soha nem született. Anne van. Anne él és teljesít, megszabja magának, hogy mit érezhet és mit nem, amit nem szabad éreznie, attól megszabadul, elvágja, megsemmisíti. Mindenre ott a terv, a térkép. Túl józan, túl éles. Te vagy az utolsó kapocs, segíts.
(Les, Anne szerint)
Nem tudom, hogy van ez, de túl bonyolult, túl mély, túl veszélyes abból a szempontból, hogy sok-sok olyan helyzet volt már hogy nem tudtam Claire-nek segíteni.
Egy félelmetesnek tűnő, ismeretlenből született valaki gyomrából kirángatni, megmenteni (?) pedig igen-igen húzós feladat.
(Anne)
Miközben kétségbeesetten próbálom elnyomni magamban (dehogyis, hiszen már elnyomtam, már vége, már meghalt az az idegesítő, frusztráló, hisztis, gyenge nő - Claire-t. Nem beszélek a szüleivel, akiktől lett és akiktől szerintem ilyen lett. nem beszélek azokkal, akik az ő nevén szólítanak, mert ő már nincs, és ne azonosítsanak engem egy halottal, mert én nem vagyok halott. Én nagyon nem vagyok ő.Nem beszélek azokkal, akik rá emlékeztetnek, mert én őt megöltem. Szeretem azt mutatni, hogy gyűlölöm őt, hiszen így tartozom közétek: azt mondtátok, hála Istennek vége. Azt mondtátok, szörnyű volt és elviselhetetlen, és még engem - engem! - kértetek számon, miért nem mentem biztosra, hogy haljon meg a teste is. Most örültök, hogy meghalt vagy nem? Nem értelek titeket.
De ahányszor kimondjátok a nevét, Claire bentről, valahonnan mélyről megmozdul. Hiányoztok neki, és örül annak, hogy hiányzik nektek. Viszont kezelhető, Claire kezelhető. Csak ignorálni kell - nagyon jól tudja magáról, hogy nincs...
Beszéljünk, Les. Segíts, és előbb szabadulunk mindketten.
(Claire egy kórházi ágyon fekszik, néha állítanak az infúzión, néha az ágya fölé állnak maszturbálni. Győzzétek meg Anne-t, hogy menjen be érte és hozza ki onnan. Köszönöm. Claire.)"
Szeretettel,
Anne
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!