Újságot nézegetett, az öltönye beleolvasztotta a betonházak falába. Szórakozottan kavargatta a kávéját, már rég nem volt sem aromája, sem illata. A csészealjon megszámlálhatatlan cukrospapír, a hamutálban néhány csikk. Egy végtelenül hosszúra nyújtott, alig hallható hang lebegett körülötte, a pincérlányok egy vastag üvegfalon túl serénykedtek a többi vendég körül.
Múzeumok éjszakája, maraton.
Az agyában lassan ajtót nyitott és halkan belépett az elhatározás, egy sarokba gömbölyödött és sóhajtva magára húzta a takarót; picit fészkelődött és kényelembe helyezkedett.
A csészealjat félig a papírpénzre helyezte és a szalvétára írt egy pár kedves szót a pincérlánynak. Otthon új öltönyt vasalt, inget vett elő a szekrényből és a széktámlára hajtotta. Kicsit fentebb tekerte a gázkonvektort, enni adott a vén macskának, aki pár perc múlva már mellette szendergett. A hintaszék és a holdfény elringatták, a szomszédasszony esti meséje áthallatszott a falon - a homlokára lassan rátelepedett a nagy lepke és a szárnyaival elfedte a szemeit.
A kezében tartott adventi naptár hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint amekkorát világéletében kaphatott. Valahová fölfelé nézett és meg sem tudott szólalni az ajándék felett érzett örömében. Az öregasszony megsimogatta a fejét, aztán átment a másik szobába a felnőttekhez, akik mindig furcsákat isznak és nehéz füstöt csinálnak. Vette a retiküljét és egyszerűen átment titkos dolgokról beszélgetni, őt meg itthagyta. Izgatottan nyitotta ki a naptár első kis papírablakát.
A múzeumszoba padlóján széttört egy edény. Elfelejtett megijedni, hogy azt hiszik majd, ő tette: közelebb osont. A szilánk fölemelkedett a levegőben és lassan az arca felé tartott. Széttárta a kezeit, az öltöny feszülése lazábbra engedett a vállán. Nem kapta el a fejét.
Azt mondták, küzdjek, bízva bízzak, de kifelejtették, miért és hogyan.
Rohan az idő... nem vagyok egyedül, aki érzi az idő járását, menekülését, csigalassú vánszorgását.
Lassan elvonulnak a madarak.
Falakon túl élünk, hálókban, szemekben, szavakban, tükrökben.
Álmomban a hajam megőszült, azt mondtam, így hagyom.
És most, amikor már a visszhangot se hallod? Most légy ember...!
Alázd meg magad előttük... Időben előttük, nem térben... érted már?
Már tudom, hogy miért és azt is, hogyan - már csak azt szeretném, hogy teljesíteni tudjam, amit rám bíztak.
Írj csak - fújta ki a füstöt az öregember -, de bátor légy: nekik van ujjuk, amivel mutogassanak és van nyelvük éleznivaló.
Ne félj, amíg engem látsz.
Lassan kifakult a képe a teremből a szilánkokkal együtt.
Múzeumok éjszakája, maraton.
Az agyában lassan ajtót nyitott és halkan belépett az elhatározás, egy sarokba gömbölyödött és sóhajtva magára húzta a takarót; picit fészkelődött és kényelembe helyezkedett.
A csészealjat félig a papírpénzre helyezte és a szalvétára írt egy pár kedves szót a pincérlánynak. Otthon új öltönyt vasalt, inget vett elő a szekrényből és a széktámlára hajtotta. Kicsit fentebb tekerte a gázkonvektort, enni adott a vén macskának, aki pár perc múlva már mellette szendergett. A hintaszék és a holdfény elringatták, a szomszédasszony esti meséje áthallatszott a falon - a homlokára lassan rátelepedett a nagy lepke és a szárnyaival elfedte a szemeit.
A kezében tartott adventi naptár hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint amekkorát világéletében kaphatott. Valahová fölfelé nézett és meg sem tudott szólalni az ajándék felett érzett örömében. Az öregasszony megsimogatta a fejét, aztán átment a másik szobába a felnőttekhez, akik mindig furcsákat isznak és nehéz füstöt csinálnak. Vette a retiküljét és egyszerűen átment titkos dolgokról beszélgetni, őt meg itthagyta. Izgatottan nyitotta ki a naptár első kis papírablakát.
A múzeumszoba padlóján széttört egy edény. Elfelejtett megijedni, hogy azt hiszik majd, ő tette: közelebb osont. A szilánk fölemelkedett a levegőben és lassan az arca felé tartott. Széttárta a kezeit, az öltöny feszülése lazábbra engedett a vállán. Nem kapta el a fejét.
Azt mondták, küzdjek, bízva bízzak, de kifelejtették, miért és hogyan.
Rohan az idő... nem vagyok egyedül, aki érzi az idő járását, menekülését, csigalassú vánszorgását.
Lassan elvonulnak a madarak.
Falakon túl élünk, hálókban, szemekben, szavakban, tükrökben.
Álmomban a hajam megőszült, azt mondtam, így hagyom.
És most, amikor már a visszhangot se hallod? Most légy ember...!
Alázd meg magad előttük... Időben előttük, nem térben... érted már?
Már tudom, hogy miért és azt is, hogyan - már csak azt szeretném, hogy teljesíteni tudjam, amit rám bíztak.
Írj csak - fújta ki a füstöt az öregember -, de bátor légy: nekik van ujjuk, amivel mutogassanak és van nyelvük éleznivaló.
Ne félj, amíg engem látsz.
Lassan kifakult a képe a teremből a szilánkokkal együtt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!