The Grip Co.

nem emlékszem egészen tisztán, mi történt az úton a műtőasztalig az biztos, hogy kedves volt a műtősfiú és nagyon erős, mert elbírta a valagamat jó dolog az altató, a kézfejtől kb. a felkar közepéig tartó kis meleg csomó, pont olyan meleg, mint a sópárna az ember fülén minden műtőasztali pozitúra rohadtul megalázó, egész addig érdekel is, amíg meg nem érkeznek a felkar közepére a csomók gyilkos vagyok, felelőtlen vagyok, éretlen, egoista, figyelmetlen gyökér de ide, közétek - ha mer titeket szeretni valaki, abból bármely eszközzel kiprovokáltok legalább egy pillanatnyi gyűlöletet, bizonytalanságot, kétségbeesést, hogy legalább egy kicsit legyen olyan mocsokul, amennyire ti megkérdezitek anyátokat, hogy mi a véleménye az ürülékpornóról és úgy egyáltalán a szexualitásról, hogy beleköthessetek, alázhassátok, oszthassátok, röhöghessetek ismeretlen harmadikként röhögtök azon, akit csúfolnak, mert aki hülye, haljon meg mutogatva körbeszapultok mindenkit, aki valamilyen gé...

Lökdösődnek, homlokot ráncolnak és mosolyognak az emberek a járdán. Nincs hideg, száz ágra süt a nap, mint egy igazi tavaszi délután. A vásárlás, a készülődésnek nevezett görcsös kötelességtudat lecsorog a szorgos dolgozók karján, homlokán, tüdején. Várják a fényvillamost a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, spórolós leheletű heringek. Távolabb álltam meg, nehéz lenne elférni köztük ennyi ajándékkal. Még azt hiszik, passzióból lépek a lábukra és a végén még rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket a fényekkel és a célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem, máshol leszek gondolatban. Mert a koszos ráncú ázsiai hajléktalan mindjárt idejön. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok. Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az uj...

- Visszajöttél...? Nem válaszolt semmit. Bevackolt a paplanomba, magára húzta a kockás plédemet, és lélegezni készült. Azonnal döntöttem. Mennie kell. Minél előbb, annál jobb mindkettőnknek. Még nem volt szívem megzavarni. Aznap is dolgoztam, jöttek a számok, az ihatatlan céges kávé, energiaital, koffeintabletta, cigi. Hazafelé illedelmesen bemutattam a bérleteimet, napszaknak megfelelően köszöntem mindenkinek és figyeltem, nehogy bárkit fellökjek a sietségben. Otthon akartam lenni, fennakadások és késleltető tényezők nélkül. Mielőtt benyitottam, még megigazítottam a kabátomon a gyűrődéseket és elhatároztam, hogy nem lesz ott. Nem volt merszem a szobába lépni. Leültem odakint, kávét töltöttem, ez már otthoni - íze is van, eddig legalábbis volt. Bekapcsoltam a gépet, lassan, de biztosan stabilizálta magát a rendszer. Az a spórolós vírus megviselte, újra kellett telepíteni az egészet, kikaparni a hardver mélyéről a csírákat, és elölről kezdeni. Már tiszta, csak ilyenkor, ha az...

Órák óta pörkölődnek az emberek a járdán. Száz darabba túrták a gépek a betonutakat, az aszfaltgőz lecsorog a munkások karján, homlokán, tüdején. Türelemmel várják a hetes buszt a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, hagymaleveses leheletű heringek. Előrelátóan távolabb álltam meg. Bár tűz a nap, inkább a purgatórium, mint a gyomorforgás pokla. Nem vagyok antiszociális, csak nehéz lenne elférni a basszusgitárral a hátamon. Még azt hiszik, passzióból lökdösődöm és rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket légkondival és célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem: figyelemelterelés. Mert a koszos ráncozatú hajléktalan mindjárt idejön. Az a nő pedig szebb nálam, úgyhogy ő is méreget. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok.Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek...

A szobában sötét volt, a sötétben csend volt, a csendben valahol odalent a padlón épp megsemmisülni készültem. Harmadnapja feküdtem öntudatlanul. Nagyon hideg van az odaát meg az itt közt, de nem ám téli hideg. Üres hideg van. Belső fagy, vagy ahogy tetszik. A fénynek köze sincs az alagúthoz. Nincs semmilyen alagút, a fény pedig nem feldereng, hanem beléd hasít. Körbehasít, kivág a jeges szurokból. Piciny szilánkokra szed, úgy, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy megint összeraktak. Nem a füleddel hallod az ítéletet. Nem azzal, amivel meghallottad, hogy kisfiú vagy kislány, valami mással. Az ítélet pedig nem a pokol vagy menny, mégy vagy maradsz. A fény pedig minden egyes halál után átölel. Kivétel nélkül. Megragadta a kezemet, felnyújtotta magasra és rámutatott a hegre. Azért tettem, mert nem volt esélyem. A nyugalmazottak esélytelenségével. Nem volt komoly, ne haragudj. Nem volt komoly...? Bocsánat. Emlékszel. Most sincs több esélyed. Folytatod. Folytatom. Akkor később...

  -        Ez így túl sablonos – metszett ketté a tekintetével. Vékony, görcsös füstkígyót fújt a semmibe. – Hitelesebben. -        Kimennék cigizni – suttogtam. Reszketett a kezem, elegem volt az egész színjátékból. A gondolatok egymásnak estek a fejemben, kilencmilliónyi elbaszott utalás, a karnevál a gondolákkal, a bankszámlákon száguldozó áramdíjak, macska, lakásfelújítás, képzelt és nem képzelt barátaim. Ott kell lennem. Időben. Mert vár. Mert várnak. A kézfejemen elnyomott cigaretta édeskés szagára eszméltem.   -        Tehát újra – parancsolt rám. Hátradőlt a falnak és látványosan unta az egészet.   Nagy levegőt vettem. Akkor újra. Beleszédültem a gondolatba. Átpréseltem magam a súlyos ajtó és a fal közötti résen. Mindenem fájt már, de túl kellett lennem rajta. Most az egyszer, aztán sokáig, nagyon sokáig nem kell.   A vaksötétben harapni leh...

Végre hazaértem. Lerúgom a tocsogó cipőket, a kabátot a fűtőtest fölé az ablakkilincsre hajítom. A macska panaszosan nyávog, villognak a kék szemei. Pont olyan kékek, mint... Alutasakos eledel, legyen mondjuk csirkés, a halat soha nem szerette. Amikor anyám először tette elé a harcsapörköltet túrós csuszával, na talán akkor. Sötét van nagyon. Fürödjünk le, jót tehet. Alig állsz a lábadon, kicsim. Ömlik az égből, a szememből, a csapból a fürdőkádba, a műanyag flaskából a macska edényébe. Tiszta víz a hajad, Les - mondom halkan. Valami autós műsort néz a tévében, megint halálfáradt, csak aludni nem tud. - Megfázol. Betakargatom, viszem a teát. Közelebb húzom a fűtőtestet, talán valamit segít. Talán egy csók is segít. Talán... Cinkosan rávigyorgok, kikapcsolom a tévét. Oké, akkor ma nem. Ébredéskor is sötét van. Még. Les a plafont bámulja, nem aludt egész éjjel. Meg kellene fürödnünk. - Egyszerűen nem figyel rám - panaszolom Christine-nek. Mosolyog a kávészem a tejszínhabon...