The Grip Co.

(Kár, hogy a klórgáz belélegezve mar, Kár, hogy a földgáz büdös, mint a szar, kár, hogy se késsel, se villával se megy, de kár, hogy a minden a mindennel egy) - Bevezetés - Miért nincs még egy nap a héten? Egy lemaradásbehozós. Utána felőlem lehetne megint hétfő. Vagy tudom is én, milyen nap van. Találtam valakit, aki meghallgat. Lelkifurdalok, mert érdeklem. Olyan sok szép dolog van a világon. De persze ne menj nagyon messze, én is sok szép dolog vagyok. Néha. Akkor végignézek magamon, és rájövök, hogy mégse. Aztán megint, és rájövök, hogy mégis. Nem irigykedem azokra, akiknek van élete. Csak néha. Akkor végignézek magamon, és rájövök, hogy kurva szánalmas. Aztán megint, és rájövök, hogy mégse. - Tárgyalás - Apu ma hatvanéves. Felköszöntöttem. A szerelő bácsi látogatása után, telefonon (bevezetés, 3. pont). Holnap meló meg óra után elmegyek hozzájuk látogatóba. Apu nem akart szülinapjára semmit. Annyira nem, hogy lecseszett érte, hogy mit akarunk mi neki meglepetés...

Fülledt meleg van, azt mondja a biztonsági néni a spúrban, hogy itt még vihar lesz. Körbenézek, várom, hogy vihar rám köszönjön a kijáratnál. Máshol vagyok agyban. Számolom: macskamuníció check, paradicsomlé Anyának check, liter tej, csipsz, energiaitalnak nevezett hígfos check. Július vége, a szekrény azért is hosszúujjút dob rám, kit érdekel, most nem csinálok fejet, kapja be mindenki. Most így hazafelé úgy érzem, nem volt jó ötlet. Feszengek, még be kell mennem szösztelenítőért a kínaiba a kislányhoz, mert az összes létező mosógépszart összeszedte az egy darab blézerem. Túlélem, hazaosonok, végre kulcs, macska, szatyor ledob, géphez visszaül. Dolgozom. Átállítom, kiszámolom, visszaírok. Nem motivál, pedig egyébként szeretem. Most máshol vagyok. Anyukám betegen vár, telefonált, hogy most mikor megyek, egyáltalán megyek-e, későn megyek-e, várnak szeretettel. Rég láttam így, ilyen pozitívan, pedig most beteg. Legutóbb munkából hazajövet...

nem emlékszem egészen tisztán, mi történt az úton a műtőasztalig az biztos, hogy kedves volt a műtősfiú és nagyon erős, mert elbírta a valagamat jó dolog az altató, a kézfejtől kb. a felkar közepéig tartó kis meleg csomó, pont olyan meleg, mint a sópárna az ember fülén minden műtőasztali pozitúra rohadtul megalázó, egész addig érdekel is, amíg meg nem érkeznek a felkar közepére a csomók gyilkos vagyok, felelőtlen vagyok, éretlen, egoista, figyelmetlen gyökér de ide, közétek - ha mer titeket szeretni valaki, abból bármely eszközzel kiprovokáltok legalább egy pillanatnyi gyűlöletet, bizonytalanságot, kétségbeesést, hogy legalább egy kicsit legyen olyan mocsokul, amennyire ti megkérdezitek anyátokat, hogy mi a véleménye az ürülékpornóról és úgy egyáltalán a szexualitásról, hogy beleköthessetek, alázhassátok, oszthassátok, röhöghessetek ismeretlen harmadikként röhögtök azon, akit csúfolnak, mert aki hülye, haljon meg mutogatva körbeszapultok mindenkit, aki valamilyen gé...

Lökdösődnek, homlokot ráncolnak és mosolyognak az emberek a járdán. Nincs hideg, száz ágra süt a nap, mint egy igazi tavaszi délután. A vásárlás, a készülődésnek nevezett görcsös kötelességtudat lecsorog a szorgos dolgozók karján, homlokán, tüdején. Várják a fényvillamost a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, spórolós leheletű heringek. Távolabb álltam meg, nehéz lenne elférni köztük ennyi ajándékkal. Még azt hiszik, passzióból lépek a lábukra és a végén még rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket a fényekkel és a célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem, máshol leszek gondolatban. Mert a koszos ráncú ázsiai hajléktalan mindjárt idejön. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok. Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek beléjük fényt, adok az uj...

- Visszajöttél...? Nem válaszolt semmit. Bevackolt a paplanomba, magára húzta a kockás plédemet, és lélegezni készült. Azonnal döntöttem. Mennie kell. Minél előbb, annál jobb mindkettőnknek. Még nem volt szívem megzavarni. Aznap is dolgoztam, jöttek a számok, az ihatatlan céges kávé, energiaital, koffeintabletta, cigi. Hazafelé illedelmesen bemutattam a bérleteimet, napszaknak megfelelően köszöntem mindenkinek és figyeltem, nehogy bárkit fellökjek a sietségben. Otthon akartam lenni, fennakadások és késleltető tényezők nélkül. Mielőtt benyitottam, még megigazítottam a kabátomon a gyűrődéseket és elhatároztam, hogy nem lesz ott. Nem volt merszem a szobába lépni. Leültem odakint, kávét töltöttem, ez már otthoni - íze is van, eddig legalábbis volt. Bekapcsoltam a gépet, lassan, de biztosan stabilizálta magát a rendszer. Az a spórolós vírus megviselte, újra kellett telepíteni az egészet, kikaparni a hardver mélyéről a csírákat, és elölről kezdeni. Már tiszta, csak ilyenkor, ha az...

Órák óta pörkölődnek az emberek a járdán. Száz darabba túrták a gépek a betonutakat, az aszfaltgőz lecsorog a munkások karján, homlokán, tüdején. Türelemmel várják a hetes buszt a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, hagymaleveses leheletű heringek. Előrelátóan távolabb álltam meg. Bár tűz a nap, inkább a purgatórium, mint a gyomorforgás pokla. Nem vagyok antiszociális, csak nehéz lenne elférni a basszusgitárral a hátamon. Még azt hiszik, passzióból lökdösődöm és rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket légkondival és célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem: figyelemelterelés. Mert a koszos ráncozatú hajléktalan mindjárt idejön. Az a nő pedig szebb nálam, úgyhogy ő is méreget. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok.Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek...

A szobában sötét volt, a sötétben csend volt, a csendben valahol odalent a padlón épp megsemmisülni készültem. Harmadnapja feküdtem öntudatlanul. Nagyon hideg van az odaát meg az itt közt, de nem ám téli hideg. Üres hideg van. Belső fagy, vagy ahogy tetszik. A fénynek köze sincs az alagúthoz. Nincs semmilyen alagút, a fény pedig nem feldereng, hanem beléd hasít. Körbehasít, kivág a jeges szurokból. Piciny szilánkokra szed, úgy, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy megint összeraktak. Nem a füleddel hallod az ítéletet. Nem azzal, amivel meghallottad, hogy kisfiú vagy kislány, valami mással. Az ítélet pedig nem a pokol vagy menny, mégy vagy maradsz. A fény pedig minden egyes halál után átölel. Kivétel nélkül. Megragadta a kezemet, felnyújtotta magasra és rámutatott a hegre. Azért tettem, mert nem volt esélyem. A nyugalmazottak esélytelenségével. Nem volt komoly, ne haragudj. Nem volt komoly...? Bocsánat. Emlékszel. Most sincs több esélyed. Folytatod. Folytatom. Akkor később...