The Grip Co.

- Visszajöttél...? Nem válaszolt semmit. Bevackolt a paplanomba, magára húzta a kockás plédemet, és lélegezni készült. Azonnal döntöttem. Mennie kell. Minél előbb, annál jobb mindkettőnknek. Még nem volt szívem megzavarni. Aznap is dolgoztam, jöttek a számok, az ihatatlan céges kávé, energiaital, koffeintabletta, cigi. Hazafelé illedelmesen bemutattam a bérleteimet, napszaknak megfelelően köszöntem mindenkinek és figyeltem, nehogy bárkit fellökjek a sietségben. Otthon akartam lenni, fennakadások és késleltető tényezők nélkül. Mielőtt benyitottam, még megigazítottam a kabátomon a gyűrődéseket és elhatároztam, hogy nem lesz ott. Nem volt merszem a szobába lépni. Leültem odakint, kávét töltöttem, ez már otthoni - íze is van, eddig legalábbis volt. Bekapcsoltam a gépet, lassan, de biztosan stabilizálta magát a rendszer. Az a spórolós vírus megviselte, újra kellett telepíteni az egészet, kikaparni a hardver mélyéről a csírákat, és elölről kezdeni. Már tiszta, csak ilyenkor, ha az...

Órák óta pörkölődnek az emberek a járdán. Száz darabba túrták a gépek a betonutakat, az aszfaltgőz lecsorog a munkások karján, homlokán, tüdején. Türelemmel várják a hetes buszt a férfiak és asszonyok: egymáshoz csapódó, sós lében áztatott, hagymaleveses leheletű heringek. Előrelátóan távolabb álltam meg. Bár tűz a nap, inkább a purgatórium, mint a gyomorforgás pokla. Nem vagyok antiszociális, csak nehéz lenne elférni a basszusgitárral a hátamon. Még azt hiszik, passzióból lökdösődöm és rám néznek valami erős szagot. Pedig egyet akarunk: a járművet, amely megvált minket légkondival és célbajuttatással. A szokásos stratégiát követem: figyelemelterelés. Mert a koszos ráncozatú hajléktalan mindjárt idejön. Az a nő pedig szebb nálam, úgyhogy ő is méreget. A kirakatba menekülök, a szokásosnál is gyorsabban lépek túl a saját tükörképemen - antik könyvekre és fegyverekre fókuszálok.Amikor megunom, jönnek a mozik, újra összegyúrom a porrá hamvadt kezeket, ereket rajzolok rá nyálból, teszek...

A szobában sötét volt, a sötétben csend volt, a csendben valahol odalent a padlón épp megsemmisülni készültem. Harmadnapja feküdtem öntudatlanul. Nagyon hideg van az odaát meg az itt közt, de nem ám téli hideg. Üres hideg van. Belső fagy, vagy ahogy tetszik. A fénynek köze sincs az alagúthoz. Nincs semmilyen alagút, a fény pedig nem feldereng, hanem beléd hasít. Körbehasít, kivág a jeges szurokból. Piciny szilánkokra szed, úgy, hogy észre sem veszed, csak azt, hogy megint összeraktak. Nem a füleddel hallod az ítéletet. Nem azzal, amivel meghallottad, hogy kisfiú vagy kislány, valami mással. Az ítélet pedig nem a pokol vagy menny, mégy vagy maradsz. A fény pedig minden egyes halál után átölel. Kivétel nélkül. Megragadta a kezemet, felnyújtotta magasra és rámutatott a hegre. Azért tettem, mert nem volt esélyem. A nyugalmazottak esélytelenségével. Nem volt komoly, ne haragudj. Nem volt komoly...? Bocsánat. Emlékszel. Most sincs több esélyed. Folytatod. Folytatom. Akkor később...

  -        Ez így túl sablonos – metszett ketté a tekintetével. Vékony, görcsös füstkígyót fújt a semmibe. – Hitelesebben. -        Kimennék cigizni – suttogtam. Reszketett a kezem, elegem volt az egész színjátékból. A gondolatok egymásnak estek a fejemben, kilencmilliónyi elbaszott utalás, a karnevál a gondolákkal, a bankszámlákon száguldozó áramdíjak, macska, lakásfelújítás, képzelt és nem képzelt barátaim. Ott kell lennem. Időben. Mert vár. Mert várnak. A kézfejemen elnyomott cigaretta édeskés szagára eszméltem.   -        Tehát újra – parancsolt rám. Hátradőlt a falnak és látványosan unta az egészet.   Nagy levegőt vettem. Akkor újra. Beleszédültem a gondolatba. Átpréseltem magam a súlyos ajtó és a fal közötti résen. Mindenem fájt már, de túl kellett lennem rajta. Most az egyszer, aztán sokáig, nagyon sokáig nem kell.   A vaksötétben harapni leh...

Végre hazaértem. Lerúgom a tocsogó cipőket, a kabátot a fűtőtest fölé az ablakkilincsre hajítom. A macska panaszosan nyávog, villognak a kék szemei. Pont olyan kékek, mint... Alutasakos eledel, legyen mondjuk csirkés, a halat soha nem szerette. Amikor anyám először tette elé a harcsapörköltet túrós csuszával, na talán akkor. Sötét van nagyon. Fürödjünk le, jót tehet. Alig állsz a lábadon, kicsim. Ömlik az égből, a szememből, a csapból a fürdőkádba, a műanyag flaskából a macska edényébe. Tiszta víz a hajad, Les - mondom halkan. Valami autós műsort néz a tévében, megint halálfáradt, csak aludni nem tud. - Megfázol. Betakargatom, viszem a teát. Közelebb húzom a fűtőtestet, talán valamit segít. Talán egy csók is segít. Talán... Cinkosan rávigyorgok, kikapcsolom a tévét. Oké, akkor ma nem. Ébredéskor is sötét van. Még. Les a plafont bámulja, nem aludt egész éjjel. Meg kellene fürödnünk. - Egyszerűen nem figyel rám - panaszolom Christine-nek. Mosolyog a kávészem a tejszínhabon...

A kályhából csillagok pattantak az ég felé és megigazították a fekete selyemtakarót az Alföld felett - valahol az idő másik végén gondos kezek simítottak dunyhát egy kis mellkasra, amelyben már kíváncsian pislogott a láng. Biztos kézzel fogta a kormányt. Bátran nézett a visszapillantó tükörbe és életében talán először hagyta, hogy a visszatükröződő fények a szeme mögé kússzanak és kinyissák a belső teret. A sürgölődő gondolatok körülegy csapásra tűntek el a mindennapi teendők, a megüresedett kezek rácsodálkozva merítettek egy maroknyi fényt. Ahogy hitetlenkedve bámulták a tenyerük közepét, a fény lassan beszivárgott a szög ütötte seben, föl egészen a homlok közepéig. Látszólag egyedül ült a tölgyfaasztalnál. - A tárgyalásnak vége, most már lehet gyűrött a ruhád. Tedd csak a fejed ide az asztal szélére, és lélegezz végre szabadon. Tudod, mit jelent ez? Tudod-e már, mint jelent a "Kérjetek és adatik néktek"? Tudtad, amikor kérted. Bátor voltál - tisztában lévén azzal, ho...

(Les lelépked a tetőtéri szobából a konyhába, kezében egy üdítős pohár. Egy alacsony, kövérkés, sápadt asszony egy borítékkal várja, fontos levél, látszik a szemén. Les átveszi, döbbent csönd. Majd elolvassa, majd egyszer... majd.) (Anne levele Lesnek) Nem mondhatok olyat, hogy segítened kell nekem. Nem kötelezhetlek rá. Félek attól, hogy nem akarsz majd segíteni nekem, ezért meg sem kérlek erre. Nem merem tőled így, egyértelműen, direktben kérni. Hiszen már attól is félsz, hogy beszélgess velem. Hogy miért félsz? Tudom, megértem - azért, mert már volt ilyen. Hogy segítséget kértem és nem tudtál segíteni. Nemcsak én - mindenki a te segítségedet akarta. a komoly orvosok, a barátok, a szülők, mindenki azt akarta, hogy segíts rajtam, és te nem tudtál. Ezt senki nem élte volna meg jól a helyedben. Azzal, hogy elvágtam a lehetőségét annak, hogy egyszer valamikor sikerülhessen, egy mozdulattal levettem a nyomást a válladról, legalábbis a külső nyomást. Mindenki, aki kívül van, fellélegz...